Mindenki jól akarja, csak nem mindenkinek sikerül

Ez az örökérvényű igazság a Bakonynána edzőjétől hangzott el a Felsőörs utáni találkozót követően. Hogy miért, az kiderül a következő meccsbeszámolóból, ami egyben az első áprilisi meccsélményem.

Húsvét hétvégéjén ismét a megyei harmadosztály küzdelmeit követtem nyomon élőben, a Veszprém megyei harmadosztály keleti csoportjában a Bakonynána Felsőörsre látogatott, ez pedig több okból is érdekes volt számomra: egyrészt ebben a faluban még nem voltam meccsen, másrészt a vendégeknél ismét ott volt a kezdőben Tomi, akivel a korábbi munkahelyem mellett a mostani podcastsorozat is közös pont. Persze az őszi bakonynánai látogatásom után már nem ő volt az egyetlen ismerős a csapatban, így szinte már adta magát, hogy csapat egy részével utazzak a mérkőzésre.

Mindkét csapat tipikus megyei együttes, de a Bakonynánával ellentétben a Felsőörsnek egész komoly múltja van a megyei első osztályból, utoljára 2009-ben járt ott, de a nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen negyedosztályú együttes volt a Felsőörs, sőt, úgy is szerepelt a Veszprém megyei első osztályban, hogy az a harmadosztálynak felelt meg. Érdekesség, hogy a csapat tavaly megnyerte a megyei harmadosztályt, de nem vállalta a feljutást.

A Bakonynána az ötödosztálynál feljebb még sosem jutott, de becsülendő, hogy az utóbbi 35 évben egyszer sem szűnt meg, igaz, a Felsőörs ebben is jobb, az ötvenes évek óta megszakítás nélkül létezik a mai klub.

Idén igazi rangadónak számított a két csapat találkozója, a Felsőörs a harmadik, a Bakonynána a negyedik helyről várta a fordulót, a két csapat között kettő pont volt csak a különbség a tabellán.

Felsőörs remek fekvésű falu a Balatontól néhány kilométerre, Veszprémhez közel. Kicsit mondjuk erősnek éreztem a riviérán való köszöntést a faluban, de tény, hogy a pályától is látszik a magyar tenger. Ahogy korábban említettem is a kirándulós posztokban, remek programot lehet ide szervezni strandolással és kirándulással összekötve, Alsóörs felől például egy kilátón át is el lehet jutni ide, és kifejezetten szép látványt nyújtanak a Balaton-felvidéki dombok.

A pálya nem különben szép környezetben terül el, érdekessége, hogy kettő van belőle: Veszprém felől érkezve előbb a régi pálya mellett visz el az út, utána egyből ott az "új", azaz a most is használt grund.

Háttérben az "új" pályán melegítő játékosok, én pedig a régi ötösön belül állok.

A járványügyi intézkedések alig zavarják az itteni meccsnézést, akár a főútról, akár a pálya melletti dombról kiválóan látszik az egész focipálya, de még egy játszótér is ott van azoknak, akik gyerekkel érkeznének meccset nézni ezekben a vészterhes időkben. Én végül a fényviszonyok miatt a dombon helyezkedtem el, egy bokros rész mellett, viszonylagos szélcsendben, kellő távolságban az emberektől ahhoz, hogy a szabadtéren amúgy teljesen felesleges maszkot erőltetnem kellett volna. Így egész békebeli meccsélményben volt részem, bár gondolom normális esetben nem 15-20 ember kíváncsi itt egy mérkőzésre.

Ahogy a háttérben elhaladó Ikarus is mutatja, nem nagy kunszt a főútról nézni a meccset, mint ahogyan ezt tették is páran.

Nem tapogatóztak a csapatok, aktívan kezdett mindkét fél, a 14. percben a hazaiak szerezték meg a vezetést egy szöglet után. Érdekes szituáció volt ez: a beívelt labdát röviden öklözte ki a kapus, de a felsőörsiek elsőre ezzel nem tudtak mit kezdeni, ám a bakonynánai védők nem tudtak felszabadítani. A labda valahogy a kapushoz csorgott, aki vagy nem tudta azt megfogni, vagy tényleg a kezei közül rúgta ki a hazaiak támadója. Ezt nem tudom megítélni a por és a tömörülés miatt, mindenesetre a játékvezető megadta a gólt, 1–0. Véleményes szituáció, mivel ezen a szinten nincs alapvonali bíró (hát még VAR!), így szerintem sem ez az ítélet, sem egy esetleges kifelé megítélt szabadrúgás nem lett volna vállalhatatlan. Tudjuk be ezt a hazai pálya előnyének...

Jön befelé a hazaiak gólja előtti szöglet. Hát, innen nézve érthetetlen, hogy lett ebből gól.

Ez pedig már a gól utáni reklamálás.

A gól után egyértelműen fölénybe került a Bakonynána. Számomra érthetetlen módon több ízben laposan végezték el a vendégek a szabadrúgásaikat, pedig az első félidőben őket segítette az igen erős szél. A 28. percben aztán végre íveléssel próbálkoztak: a tekerés a széllel megtámogatva tökéletesre sikerült, a teljesen egyedül fejelhető Horváth Tamás szépen át is fejelte a labdát a hosszú felsőbe, 1–1. Magasabb szinten is elment volna ez a gól, bár valószínűleg ott nem hagynak ennyire egyedül fejelni senkit még akkor sem, ha a szél megsegítette az ívelést.

Ez még egy ártalmatlan, lapos szabadrúgás volt, bezzeg a gólról és az azt megelőző szituációról nincs fotóm.

Még bőven a kezdés előtt készítettem a képet, de jól jelzi a szél erejét.

A szünetig nem esett újabb gól, mindkét oldalon akadtak helyzetek, a hatodosztályhoz mérten jó volt az iram, a szél viszont sokszor okozott kellemetlen pillanatokat a játékosoknak. Néhány szabálytalanság nyomán előfordult kisebb feszültség, ide-oda beszólogatás, de viszonylag békés keretek között ért véget a játékrész.

Ott bizony el kell menni a labdáért, ha kimegy.

Ahogyan említettem, mindezt egy viszonylag jó helyről nézhettem, ám az egyre sötétebb felhők kezdtek aggasztani. Örök optimista (vagy ha úgy tetszik, felelőtlen hülyegyerek) természetemnek köszönhetően még akkor sem menekültem fedezékbe, amikor csepegni kezdett az eső, mondván, ez még nem vészes. Körülbelül a 48. percben rohantam át a szélviharban az egyik autóhoz, amiben fedezéket leltem az egyre jobban rákezdő eső elől. A kevésbé szerencsések egy tábla vagy éppen az öltöző szélárnyékába húzódtak.

Az autóból csak mérsékelten láttam azt a kontrát, amiből megszerezte a vezetést a Bakonynána az 56. percben. A következő bő húsz percben több ziccert is kihagyott a vendégcsapat, az eső után már közelről láthattam, ahogy a bakonynánai csatár lyukat rúgott. Ugyanakkor egy esetben a játékvezető is tett azért, hogy ne változzon az állás, egyértelműen nyúlt a vendégek játékosának meze, miközben rángatta azt egy védő a 16-oson belül, hiába esett el a csatár, elmaradt a jogosnak tűnő büntető.

Nem tudok mit hozzáfűzni a kollektívához.

Természetesen ahogyan az lenni szokott, ez a sok kimaradt lehetőség megbosszulta magát, ám mielőtt erre rátérek, két cserét kell kiemelnem: a 75. percben a Felsőörs kapust cserélt, öt perccel korábban pedig Pálfalvi Tibor állt be Orosz Marcell helyére. Utóbbi cserének lesz igazán jelentősége, a kívülről indokolatlannak tűnő kapuscsere csak érdekesség.

A 89. percben egyenlített, a 90. percben pedig vezetést szerzett a Felsőörs, mindkét találatot Pálfalvi szerezte. Az első gólt a vendégek szerint szabálytalan bedobás előzte meg - én azt nem láttam, de tény, hogy szinte állva nézte a védelem a gólt, a vendégek szerint azt várták, hogy a játékvezető visszafújja a bedobást.

Kicsit meglepett, hogy nem volt hosszabbítás, kilencven perc után a spori lefújta a találkozót. A bakonynánai játékosok érthető módon dühösek voltak, veszekedtek is egymással, de csírában elfojtották a nyugodtabb játékosok és az edző a vitát. A lefújás után kis ideig belehallgattam a vendégek egy részének meccs utáni beszélgetésébe. Bár voltak, akik játékostársukat vagy a bírót okolták, az edző kiváló pedagógia érzékkel mondta el, hogy szerinte csak magát okolhatja a csapat a vereségért. Ekkor hangzott el a címben leírt mondat is, ami ugyan kontextus nélkül közhelyesnek hangozhat, de ebben a helyzetben ez kell.

Már a gólöröm végét ábrázolja a kép, a bal szélen a berohanó cserék távoznak.

Nagy tragédia egyébként sem történt, a Bakonynána maradt a negyedik, a Felsőörs pedig a harmadik, de most már öt pont előnnyel. Persze az ilyen, igazán őszinte, és tényleg a játék öröméért játszott fociban egy ilyen körülmények között elveszített meccs talán a legnagyobb csapás...