Ilyen tényleg van? –kérdezhetne nagyjából bárki a cím után. Jogosan, mert a rangadó erős túlzás, de egymás után két bajnokit rendeztek ugyanazon a pályán, szóval nagyzolósan ezt most nevezzük NB III-as kettős rangadónak.

Délelőtt 11-től a Felcsút II fogadta a Nagykanizsát, majd 14:30-tól a Bicske a III. kerületi TVE-t. Utóbbi meccs azért került Bicskéről Felcsútra, mert a bicskei stadion lelátóját még nem fedték be, az MLSZ pedig így nem engedélyezte a találkozó megrendezését Bicskén. Hogy miért ez a szigor, azt csak ők tudják ott a szövetségben.

Két Kerület-szurkolóval együtt úgy döntöttünk, hogy mindkét meccset megnézzük, ezzel ápolva az ezeréves barátságot a Nagykanizsa és TVE között. A vendégszektorban voltak még bicskeiek is szép számmal, így összesen nagyjából 40-50 ember gyűlt össze, hazai oldalon valamivel többen lehettek (zömmel szülők), mindennel együtt talán 100 néző volt kíváncsi a mérkőzésre.

 Vendégszektor kezdéskor.

Rögtön a meccs elején vezetést szerzett a Felcsút II, majd a Nagykanizsa játszott jobban, veszélyesebben, igaz, egy-egy hajmeresztő védelmi hiba után akadtak hazai lehetőségek is. A vendégek csak két kapufáig és egy tizenegyes gyanús szituációig jutottak, így a szünetre 1–0-ás állással vonultak a csapatok. A hangulat az eredmény ellenére jó volt, természetesen a játékvezetők kapták az ívet rendesen, de ez egy felcsúti találkozóban mindig benne van.

Ami némi kultúrsokk volt számomra, hogy rögtön a meccs elején valaki horvátul követelt sárga lapot egy felcsútinak a vendégben ("žuti karton"), később viszont egyszer sem hallottam horvát szót. Említést érdemel még, hogy érkezésünkkor (negyedik-ötödik perc) a közös üdvözlést követően a zalaegerszegieket is üdvözöltük, az egész meccs legszebb része pedig az volt, amikor a felcsúti gól után kb a szektor fele énekelte, hogy

nem lehet venni, legendát nem lehet venni!

Jó, ha minél többször hallják ezt Felcsúton...

A második játékrész elején újabb gólt szerzett a hazai csapat, ezt követően pedig szétesett a Kanizsa. A játékvezetés ugyan nem volt kifogástalan, de amit innentől kezdve kaptak, az azért nem volt semmi. Szintén gyakori célpont volt a hazaiak mongol játékosa, Ganbold Ganbayar, akivel kapcsolatban a koronavírustól kezdve a kínai éttermeken át elég sok dolgot emlegettek, amire ő –ahogy az lenni szokott– egy góllal válaszolt, viszont becsülendő, hogy nem mutogatott utána. A 63. percben lőtte amúgy a gólt, ekkor dőlt el végleg a találkozó.

Feszült meccs volt, néha még kakaskodás is előfordult.

A végén még lőtt egy negyediket is a Felcsút II, sőt, ziccereket is hibáztak, bár kimaradt helyzetből jutott a Nagykanizsának is. 4–0 lett a vége, a játék nem sok örömet okozott, viszont nagyon jó élmény volt a kanizsaiakkal végigtolni egy meccset. Nincsenek sokan, így is heterogén társaság, viszont a szurkolás egységes, a közeg pedig nem a gyűlölködésről szól (még ha van is főellenség-nagy rivális a ZTE személyében), nem egy erőszakos tábor. Erről kéne ennek szólnia, ezt szeretem az NB III-ban. Imádtam az egészet, kár, hogy a bulit elrontotta valami meccs...

Kétségtelenül a nap képe. (Fotó: Fenegyerekek Facebook)

A két mérkőzés között nagyjából egy óra szünet volt, és rajtam kívül senki nem volt annyira idióta, hogy kisvasutazással akarja tölteni az idejét, így végül behódoltam én is, és beültem a Pancho Aréna büféjébe. A kínálat és az árazás is ugyanaz volt, mint meccs alatt a lelátók közötti bódékban: a perec magas színvonalat képvisel és 300 forintba kerül, a szendvics szintén korrekt étel ugyanennyiért, viszont a csapolt Soproni 700 (!!), a doboz pedig 550 forint. Enni megéri, inni nem...

Valahogy csak eltelt az idő, fél háromra pedig ismét megtelt a felcsúti négyes edzőpálya vendégszektora. Most viszont a hazai lelátók is megteltek, és mindkét részen volt szurkolás: ez már sokkal inkább egy futballmeccsre emlékeztetett, hiszen nem csak a bejárattól legmesszebb található lelátón szurkoltak.

A Bicskéről annyit érdemes megjegyezni, hogy egyébként ez a klub is a felcsúti "tápláléklánc" része. Van ugye az NB I-es Felcsút, aztán az NB II-es Csákvár, majd a Felcsút II és a Bicske az NB III-ban. Ezek a klubok elég szoros viszonyt ápolnak egymással vezetői szinten. Közülük a legtöbb szurkolója és a legnagyobb múltja a Bicskének van, ők a 2010-es évek előtt is eljutottak a harmadosztályig, ez még a Csákvárnak is nagyon ritkán sikerült akkoriban, míg a Felcsútnak soha. Hát igen, ennyit számít a kedvező széljárás...

A bicskei szurkolókat viszont nem ez alapján ítélem meg természetesen, őket hatalmas formának tartom. Az irányukba is elindult egy kis barátkozás Óbudán, bár fontos leszögezni, hogy nincs egységes tábor a Kerületnél, így a Nagykanizsa és a Bicske felé nagyjából egyéni akcióval, pár ember szintjén ápolják a jó viszonyt. Az mindenesetre nagyon jó érzés, hogy az első meccsen három csapat drukkerei szurkoltak közösen, szerintem ezen a szinten erről kellene szólnia az egésznek.

Nyugalom, most már tényleg a Kerület-meccsről fogok írni a poszt további részében!

Rátérve végre a második meccsre: nem kezdett jól a Kerület, küzdelmes, brusztolós találkozó volt ez az elejétől fogva. A Bicske szerzett vezetést Pölöskey góljával, sőt, több hatalmas védelmi megingásnak hála akár többgólos hazai előny is kialakulhatott volna a szünetig. A bajnoki címért hajtó Kerület pontatlanul, sok hibával játszott, nem igazán volt veszélyes a kapura.

A lelátók szinte végig hangosak voltak, óbudai oldalon kevésbé. Sokat szidta a vendégtábor az előtte lengető partjelzőt, jogosan: a spori több ízben méterekkel lemaradt az akciótól, a leseket így találomra intette be – azaz leginkább nem intette be, ezt kifogásolták többen is a bicskei gól után, és ekkor landolt egy-két deci sör a partjelző arcán. Ezután kicsit megerősített biztonsági szolgálat felügyelte a vendégszektort, bár nyilván nem volt benne a pakliban más rendbontás.

Az óbudai szurkolók kétharmada, mögöttem-mellettem is voltak páran. Háttérben a bicskei keménymag szektora.

Hozzátartozik, hogy a pályán némileg feszült légkört az is okozhatta, hogy mindkét csapatot lelkes, fiatal, de heves vérmérsékletű edző irányította: a Bicskét Dragan Vukmir, a Kerületet Kemenes Szabolcs. Egyiküket sem kell félteni, ha arról van szó, hogy hajtani, biztatni kell a játékosokat.

A második játékrészre feljavult a Kerület, Petneházi révén előbb az egyenlítés jött össze, majd egy kavarodás után Erdei kotorta a labdát a kapuba, félórával a vége előtt már a TVE vezetett 2–1-re. Ezt követően veszélyesebb volt a vendég csapat, ami többször is lezárhatta volna a meccset, viszont hátul végig voltak hajmeresztő jelenetek, hol Erdei, hol Jeszenszky hatalmas mentése kellett ahhoz, hogy végül behúzza a három pontot a Kerületke.

A fényviszonyok nem, de az eredmény jó lett a végére.

Jó színvonalú, de küzdelmes, sok szabálytalanságot hozó mérkőzés volt ez, eléggé esetleges játékvezetéssel, ami tulajdonképpen nem befolyásolta az eredményt, mert mindkét oldalon voltak vitatható ítéletek. Miután az Érd és a Lipót is nyert az NB III. Nyugat csoportban, az élmezőnyben nincs változás, a Bicske pedig egy helyet hátrébb csúszott, de reálisan nézve nem kell félnie a kieséstől.

Érdekesség, hogy a Kerület ősszel szintén 2–1-re nyert Felcsúton, akkor a Felcsút II ellen, de teljesen más mérkőzésen: ott 1–7 is lehetett volna, a végén mégis izgulni kellett, hogy maradjon 1–2, most pedig egy keményen küzdő ellenfél ellen kellett fordítani. Mindkét siker értékes, de utóbbira különösen igaz, hogy ha egy csapat bajnok akar lenni, akkor az ilyen nehéz találkozókat akár csúszva-mászva, de be kell húznia!