A kötelező örömről és a futballkultúráról

Nemzeti érzelmű, a magyarságára büszke, a focit imádó emberként természetesen büszke vagyok Magyarország futballkultúrájára. Igaz, hogy a magyar futball jelenleg minden nemzetközi összevetés szerint mélyen van, és messze van azoktól az országoktól, ahol igazi futballkultúráról lehet beszélni, ám ettől még mi is beletartozunk abba az elitbe, aminek a tagja Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Hollandia vagy akár Skócia. Ez nem a mai, modernfoci által létrehozott, és a pénz által konzervált elit, hanem azon országok csoportja, ahol száz éve, hetven éve, és harminc éve is létezett nemzetközi szinten releváns klubfutball.

Ezeknek az országoknak megvan az a sajátos kultúrája, hogy nem kényszerülnek arra a szurkolók, hogy a riválisaik sikeréért szorítsanak. Teljesen természetes Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban vagy Hollandiában (és még sorolhatnám), hogy egy klubcsapat sikere nem az ország és a nép sikere, hanem egy adott csapaté. Még csak nem is városé, képzeljük csak el, ha Londonban egész London sikerének nevezné valaki a Chelsea vagy az Arsenal nemzetközi kupagyőzelmét (ugyanez Milánóban és Madridban is működik). Ráadásul ez nem valami nyugati kiváltság, Splitben sem szurkol senki a Dinamo Zágráb minél jobb szerepléséért.

Mi miért zárnánk ki magunkat ebből az elitből? Miért csinál úgy az összes sportriporter, sportújság, vezető politikus és számos szurkoló, mintha a Fradi szerdai sikere egy nemzet sikere lenne? Miért soroljuk magunkat önként Ciprus és Azerbajdzsán szintjére?

Kétségtelen, hogy a szegény futballkultúrával rendelkező, kis országokban, mint az említett Ciprus, Azerbajdzsán, vagy akár Málta és Izland, egy egész ország, vagy egy egész nemzet sikere, ha egy klubcsapat menetel Európában. Nincs is ezzel semmi baj, tök aranyos. De Schlosser Imre, Zsák Károly, Szusza Ferenc, Puskás Ferenc, Bozsik József, Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Nyilasi Tibor és Détári Lajos (a sor közel sem teljes, és bőven folytatható) országa nem ez a szint. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az MTK, a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd, a Videoton és a DVSC országa nem az a hely, ahol arra lenne kényszerítve a szurkolói közeg, hogy egymás csapatainak szurkoljon a nemzetközi kupaporondon.

(Fotó: MTI)

Ahogyan a nemzet csapata nem az FTC, hanem a magyar labdarúgó-válogatott, úgy a Fradi sikere sem a nemzet sikere, nem Budapest sikere, nem Magyarország sikere, hanem a Ferencvárosi Torna Club sikere. Akinek persze jár is a gratuláció, ha valami kimagasló eredményt ér el külföldön. Például ha kiejti a Celticet vagy a Dinamo Zágrábot. Jár az elismerés és a gratuláció, de ettől még ez az ő sikerük, nem mindenkié. 

Egyetlen szempontot tudok mondani, ami örömre ad okot: lesz magyar klub valamelyik csoportkörben, ez tökéletes faszméregetési lehetőség, főleg, ha esetleg román és/vagy szlovák klub pedig nem jut be. Ez nagyjából annyira kimerítő örömforrás, mint az, hogy tegnap felnevethettem, amiért egy finn csapat kiejtette a pozsonyi Slovant. 

Nemzeti érzelmű magyarként egyáltalán nem érzek semmi büszkeséget, és nem is szurkoltam a Fradinak szerdán. Csütörtökön sem hozott lázba a két kupameccs, az előző bekezdésben említett okból örültem a Fehérvár továbbjutásának, majd elaludtam a Honvéd–Malmö meccsen. 

Igazán lehetne annyi önbecsülése a magyar labdarúgás minden tagjának, a sportújságíróktól az ultrákig, hogy magát nem Málta és Izland, hanem Anglia és Olaszország szintjére pozicionálja. Ne legyen tehát elvárás az öröm, és ne nevezzük már fanyalgónak azokat, akik nem tudnak örülni egy számukra teljesen idegen, ellenszenves klub sikerének. Hagyjuk meg ezt azoknak, akiknek nincsen olyan gazdag futballkultúrája, mint Magyarországnak.