Skót-magyar: ilyen egyszerűen nincs

Ilyen sztorit csak az élet tud írni, kitalálni sem lehetett volna izgalmasabb meccset a vasárnapi skót–magyarnál. 

Ilyen egyszerűen nincs! - ezt hajtogattam hol zokogva, hol nevetve a lefújást követő ki tudja, hány percben. Ekkor született meg az a találkozás is, aminek köszönhetően a 24.hu cikkébe is bekerültem, de őszintén fogalmam sincs, ez mennyivel a lefújás után történt - mert előbb még a helyünkön ünnepeltünk hosszú, csodálatos percekig. De ez a történet úgy kerek, ha nem itt kezdjük, hanem még Budapesten.

Az Eb-jegyek igénylésének első két köréből kimaradtam, de nemcsak én, hanem mindenki abból a társaságból, ahonnan nekem juthatott volna jegy. Talán itt a blogon is írtam, máshol meg egészen biztosan kifejezésre juttattam, hogy elengedtem az idei Eb-t, megbékéltem: kint voltam egy-egy meccsen 2016-ban és 2021-ben is, láttam a csodát Bordeaux-ban, túl tudom élni, ha most a németországi móka kimarad. Így utólag nézve nem tudom, mennyire volt ez igaz, mindenesetre amikor május legvégén a sokadik körben mégis leesett a társaság számára pár jegy, óriási örömmel csaptam le egyre. A skótok elleni túrára öten jöttünk össze, de mentek tőlünk hárman Kölnbe is és voltak közeli ismerősök, haverok Stuttgartban a németek ellen is - a végére majdnem mindenki örülhetett. A tágabb baráti és ismeretségi köröm alapján azt mondhatom, június közepére mindenkinek lett jegye valamire azok közül, akik két héttel a meccs előtt is el tudnak vagy akarnak szabadulni egy ilyen túrára.

A nagy örömködés közepette órák alatt le is szerveztük az utat: szállás Nürtingenben egész olcsón, onnan az Eb-jeggyel már ingyen utazhatunk majd Stuttgartig, míg Nürtingenig a bérautó lett a befutó szombat hajnali indulással. Az odaút majdnem tökéletesre sikerült, csak a végén zavart be egy kis zivatar, de még így is bőven maradt időnk Nürtingen nevezetességeit és sörözőit felfedezni. A helyi sörfőzdében még magyarokkal is találkoztunk, viszont az esti belga-románra már románokkal telt meg a városi kivetítő. Konfliktust nem akartunk, ezért kerestünk inkább egy kocsmát: éppen a belgák vezetőgóljára értünk oda, amit kellően megünnepeltünk. A vendégek amúgy mind románok voltak, élükön a román sálat viselő kocsmárosnéval. Nem futamodtunk meg, de innentől kicsit mérsékeltebben szurkoltunk a belga válogatottnak, így a végén még minimális haverkodásig is eljutottunk a teraszon ("Budapest? Egészségedre!"). A hajnali fél 4-es ébredés megtette a hatását, ennek ellenére hazafelé még egy kocsmába betértünk, ahol végre egy skótba is belefutottunk, de az igazi barátkozás másnap jött!

Üdvözlet Nürtingenből!

Egy délelőtti vonattal 11-re értünk be Stuttgartba - a vonaton még inkább magyar többséget tapasztaltunk, de a pályaudvartól kezdve jött a döbbenet. Persze sejtettük, tudtuk, hogy sok skót jön majd a városba, de ott helyben megtapasztalni ezt a szabályos megszállást, hát ezt nem lehet visszaadni. Az első sörözőig vezető úton is egyértelműen látszott, hogy a világ egyik legjobbfej népével van dolgunk. Túl sokáig nem erőltettük a városi sétát, pár olyan terasz mellett elmentünk, ahol látványosan pakoltak még, majd az első helyre beültünk, ahol már söröztek páran.

A többiek szerint már eddig is túl sokat ámuldoztam a skótok tökéletes szettjein, de itt már kezdtem tényleg túlzásba esni - lenyűgöztek a kiváló népviseletek, a zászlók és persze délelőtt már mattrészeg arcok. Pedig ugye mi sem szerénykedtünk a sörözéssel - egyikünk célja volt leinni egy skótot, később arra jutott, hogy az egyik várandós anyuka magzatát talán az asztal alá tudná inni, más ellen nincs esélye. Nekem itt a csúcspont az volt, amikor összejött a túra előtti legfontosabb tervem: fotó egy skótdudával.

Kis ízelítő Stuttgartból.

Nem tudom, összesen hány órát söröztünk itt néhány más magyar és rengeteg skót társaságában, végül kora délután a vonulás helyett kipróbáltuk Stuttgart muzeális fogaskerekűjét - az Eb-jeggyel ez is ingyen volt. Azt nem mondom, hogy az alapvetően családokból álló utazóközönség örült nekünk, viszont fönt a hegyen ketten biztosan őszinte örömmel fogadtak minket: természetesen két magyar vitte a fenti vendéglőt. A sör mellé itt végre ettünk is, én egy kiváló Flammkuchent. A rendelésünk mellé kaptunk egy ajándék almás snapszot is magyarságunk okán - tisztességes vendégként el is fogyasztottuk azt.

Kicsit korán el kellett indulni fentről, 17:50-kor indult az utolsó fogaskerekű lefelé. Utána metrókkal jutottunk el a stadionig, még bőven a kezdés előtt. A rátartás mondjuk kellett is, nem volt sima megtalálni a megfelelő bejáratot, ellenben maga a bejutás sokkal egyszerűbb volt a vártnál. Még itt, a stadion előtt is közösen énekeltek a skót és a magyar szurkolók, mi sem maradtunk ki pár közös fotóból - de ezektől inkább megkímélek mindenkit.

Ennek a hosszúra nyúlt felvezetőnek a célja nem más, mint szemléltetni, hogy az Eb nemcsak a foci, hanem Európa ünnepe is egyben. Őszintén sajnálom azokat, akikből a foci nem tud ennyi érzelmet kiváltani, de talán még számukra is világos lenne egy ilyen nap után, mennyivel többről van szó, mint egy meccsről. Ez egy hatalmas fesztivál, örömünnep, nincs rá jobb szó. Kellett ehhez persze a megfelelő ellenfél, az Egyesült Királyság egyetlen igazán szerethető tagja, Skócia is. Bár a fesztiválhangulat megvolt Franciaországban is 2016-ban, de ott elsőbálozóként még másként éltük ezt át - no meg Ausztria is egy megfelelő ellenfél a bulihoz, más lett volna a hangulat valamelyik másik - leginkább keleti - szomszédunk ellen.

A meccsről magáról nehéz mit írni: ilyen felfokozott hangulatban és ennyi sör után is látszott, hogy az első félidőben említést érdemlő esemény nem történt, a játékrész lecsorgott. A szünetben azzal voltam elfoglalva, hogy a kapu mögé lemászva óbudai ismerősöket kutassak fel - hellyel-közzel sikerült csak, viszont még csepeliekbe is sikerült belebotlani. Persze ott is ragadtam a félidő nagyobb részére, így elég közelről éltem át a meccs legridegebb perceit.

Azt természetesen nem láttam, Vargát hogyan tarolja le a skót kapus, csak az tűnt fel, hogy túl sok ideje fekszik a földön egy magyar játékos, a pályán a többiek meg a fejüket fogják. Az orvosi segítség nehezen jött, közben behozták a pokrócokat is eltakarni a látványt - na ekkor ijedtem meg igazán. Az addig morajló, a nem éppen jó színvonalú játék ellenére is vidám massza elcsendesedett, maximum annyit kérdezgettünk egymástól - ismerőstől és ismeretlentől egyaránt - hogy mi van már, mi történt? Gondolom nem egyedüliként sejlett fel bennem Eriksen esete, bár hosszabb távon annak is jó vége lett, de kinek hiányozna egy ilyen dráma?

Végül amikor Vargát levitték, akkor látszott a játékosokon, hogy baj ugyan van, de katasztrófa vagy tragédia nincs. Amíg még kicsit állt a játék, visszamentem a kanyarba, ahol az elején táboroztunk le. Valahogy a tömegben is elterjedt, hogy ugyan csúnyán megsérült Varga, de nem lesz nagy baj.

Ahogy közeledett a lefújás, kezdett felélénkülni a játék - na igen, az iksz nem volt jó egyik csapatnak sem. Az utolsó negyedóra - beleértve a tíz perc hosszabbítást - hihetetlen izgalmakat hozott, és élőben nézve elképesztően szórakoztató volt. Bizonyára láttátok már ti is tucatszor, én sem tudom, hányszor néztem vissza: a skótok támadtak, labdát szerez a magyar válogatott, gyors kontra indul, Szoboszlaitól kapja Csoboth, aki kiteszi a labdát szélre Sallainak, a beadás Szoboszlainak nem jó, de Csoboth a tizenegyespont magasságában tökéletes ütemben érkezik és a kapuba lő, 1–0.

Az extázis már ekkor eljött, persze még ott lebegett felettünk Damoklész-kardjaként a VAR, erre a realistábbak felhívták a figyelmét az olyanoknak is, mint én. De sokáig nem kellett aggódni, hamar kiderült, a gól érvényes, a 100. percben vezetünk! Érdemben más már nem történt, vége, nyertünk, van esély akár tovább is jutni. (Nyilván szurkolok is a továbbjutásért, de egyébként én akkor is boldog lettem volna pusztán az Eb-szerepléssel, ha ez a meccs 0-0. Nem is értem azokat, akik fanyalogtak az első két meccs után, de ez legyen az ő bajuk.)

Na itt szakadt el a mécses, ekkor jött az érzelemkitörés nálam. S ehhez nem tett hozzá sokat, hogy a gólt egy újpesti játékos lőtte, ahogy Vargáért sem aggódtam kevésbé azért, mert fradista. Bár csak így pőrén kimondva nem értek egyet azzal, hogy a klubfocin száz százalékban felül lehet emelkedni a válogatottnál, hiszen a Dibusz vs. Gulácsi "vitában" elég sokat nyom a latba nálam, hogy Dibusz mekkora ikon a Fradinál, ahogy egy-egy kerethirdetéskor is tudok örülni valaki kimaradásának vagy bekerülésének csak a klubszínek miatt. De amikor a lényeg történik, akkor semmit sem számít a klubhovatartozás: érdekelt az bárkit 2016-ban Gera góljánál, hogy melyik klub ikonja? Vagy Dibusz bravúrjainál Montenegró ellen? Vagy Csoboth góljánál, Varga sérülésekor a skótok ellen?

Hogy ez volt-e életem legjobb meccsélménye? Még aznap éjjel egy chatben azt írtam, igen. De ennyire ez nem egyszerű, Bordeaux-ban harminc év után járt világeseményen, és 44 év után Eb-n a magyar válogatott, és én ott voltam az első meccsen, és azt megnyerte a válogatott. Ennél van jobb? Nincs.

Elérzékenyültem akkor is, csak nem sírtam, most meg igen. Mert ilyen, hogy a 100. percben nyerjünk meg egy ennyire fontos meccset, nincs. Ennél van jobb?

Visszautalva a legelején felemlegetett Pető Péterre, ő írja legfrissebb könyvében, hogy nincs semmi baj a giccsel, ha az élet írja azt. Nem tudom, van-e nagyobb giccs annál, ami vasárnap este történt Stuttgartban, de hogy ez így volt tökéletes, az biztos.