Rangadó a szántóföld mellett

Rendszeresen alsóbb osztályú meccskre járó, és a falusi focipályákat kedvelőként természetesen nem ért meglepetésként, hogy Lipóton a focipálya mellett szántóföld van, a dolognak az adja a báját, hogy az NB III. Nyugati csoportjának tavalyi bronzérmesének az otthonáról van szó, egy olyan csapatéról, ami a vezetőség szerint vállalná a másodosztályú indulást, ha megfelelő eredményt érne el.

Szóval a csoport bajnoki címének két legesélyesebb várományosa, a tavalyi ezüstérmes és a tavalyi bronzérmes küzdött meg egymással egy olyan pályán, ahol kétszer is a hazaiak egyik cserekapusa ment ki a szántóföldre egy-egy lecsúszott lövés után. 

A végére csak sikerült megenni a lipótiakat...

A bevezető után azért szögezzük le, hogy teljesen korrekt sporttelepe van a Lipóti Pékség SE-nek: van mobillelátó a vendég oldalon, két öltöző, középen egy olyan főlelátóval, aminek a tetejéről két pályát is látni, a füves centerpálya mellett ugyanis egy műfüves is található itt. A beugró egy ezres, bár ha gyakorlottabbak lettünk volna, akár ingyen is megnézhettük volna a meccset a szántóról, vagy akár a pálya mellől, nincs ugyanis kerítés az egyik sarokban. A belépő ára persze nem zavart, legalább innen is van jegyem emlékbe, az sokkal inkább gondot okozott, hogy akár csapon, akár dobozosan csak Borsodit mértek a büfében. Annál még a közeli kocsmában ivott Kőbányai is jobb...

Igazi modern falusi pálya

A központi öltöző és lelátó.

A játékról nehéz mit írni, fogalmazzunk úgy, hogy az első félidőben a küzdelem dominált. Komoly helyzet egyik oldalon sem volt, többet birtokolta a labdát a Kerület, ám közben Szalai begyűjtötte a menetrendszerű sárga lapját is. Bár a lipóti szurkolók teljesen barátságosan fogadtak minket, a mérkőzés alatt már rendesen záporoztak a sértések, főleg Remili felé, de a helyi VIP-nek tűnő teraszról érkező megjegyzés után (miszerint a bíró ne legyen "pesties") el kellett magyaráznunk azt is, hogy mi nem pestiek, hanem budaiak vagy óbudaiak vagyunk, nagyon esetleg budapestiek, de semmiképp sem pestiek.

A második játékrész elején kifeszítettük a -szerintem- ötletes drapinkat (lásd első kép a posztban), lecsapva a magas labdát, hiszen mégiscsak pékek ellen játszott a Kerületke. Bár az Óbudán is megforduló Nagy Olivér valószínűleg nem kezdett el kifliket sütni az edzések után, így a szögleténél bekiabált "tegyél bele egy szép kifli!" sem volt elég találó.

Ahogy telt az idő, egyre nagyobbá vált az óbudai mezőnyfölény, a lipótiak talán elfáradtak, de az már szinte biztos volt, hogy Jeszy kapuja négy meccs után is érintetlen marad – más kérdés, hogy sokszor nem is tették próbára. A 80. percben aztán végre megtört a jég: Remili sokadik ívelése végre pontosnak bizonyult, Kokenszky pedig végre tökéletesen találta el a labdát a 16-oson belül, látványos, szép góllal sikerül megszerezni a vezetést!

Nem mondom, hogy nem vártam a lefújást, de valószerűtlennek tűnt, hogy ez a meccs innen ne legyen meg. A 87. percben azért Borvető még gondoskodott róla, hogy tényleg ne kelljen izgulni, közeli lövésével beállította a 2–0-ás végeredményt, a Kerület négy forduló után hibátlan, gólt sem kapott. Így kell kezdeni akkor, ha komolyan gondoljuk a feljutást!

Levezetésként megnéztük a 716 fős LIpót másik kocsmáját is a falu túloldalán. A tévében természetesen a Győri ETO–Soroksár meccs ment, így nyugodtan elegyedtem szóva a helyi bácsikkal, mondván, azon a meccsen én is az ETO-nak szurkolok. Annyit megtudtam, hogy a faluban nincsen fociláz a Lipót NB III-as szereplése miatt, de már Győrbe is csak kézilabdára járnak el, ettől még persze szurkolnak az ETO-nak.

Ezek után a lelátón összegyűlt 200-250 fő nem is olyan rossz létszám, elvégre a falu harmada ott volt, ami olyan, mintha Felcsúton 600-an járnának ki. Végülis, a nagyobb vendégtáborokkal ott is hozzák ezt az arányt...