Foci az Isten háta mögött

Jobban szeretem a világ végén kifejezést használni, de most egy olyan régióban jártam meccsen, amire tényleg igaz, hogy az Isten háta mögött van - nem elég, hogy mindentől messze van, ráadásul a történelemben mindig periféria volt ez a környék, az itt élőket mintha nem látná az Isten.

Az Ungvidéken, a mai Kelet-Szlovákiában jártam meccsen, ráadásul nem is felnőtt-, hanem ifi mérkőzésről lesz szó. A Mokcsamogyorós U19-es csapata fogadta a Málca U19-es együttesét a szlovák utánpótlásbajnokságok hatodik szintjén, a járási bajnokság másodosztályában, a nagymihályi járásban -  innen még két szint van lejjebb, míg felfelé az ötödosztály szintén járási, a harmadik és a negyedik liga ugyan területi alapú, de már régiós (ez a környék a kelet-szlovák bajnoksághoz tartozik), míg az első két osztály országos.

Először egy kis magyarázat arról, mit is kerestem én ott: apai ágon a nagymamám mokcsi, így ebből a régióból származom, bár már másodikgenerációs (na jó, másfeledik, csak az egyik szülőm fővárosi) budapesti vagyok, kicsit mindig hazaérkezem a környékre. Ennek ellenére meccsen arrafelé nem jártam, ennek oka, hogy a felnőttcsapatok az alsóbb ligákban jellemzően vasárnap játszanak Szlovákiában is, aztán ugye haza is kell érni valamikor, egy vasárnap esti indulás erős lett volna - meg akkor hogy értem volna ki a Kerületkére? Az U19-et idén bevállaltam, meg akartam nézni végre használatban is a pályát, vagy ahogy arra mondják, az areált.

A kapus mögött a Kárpátok.

Mokcsamogyorós máig szinte teljes mértékben magyar lakossággal bír, de már Trianon előtt is az etnikai határon feküdt: keletre már szlovák falvak határolják (száz éve is így volt), északnyugatra még van néhány magyar falu - de a szombati ellenfél, a Málca már száz éve is szlovák falu volt, miközben az eggyel délebbi Araba akkor színmagyar volt még, mára már kevert, de magyar többségű. Szoktam is mondani, hogy csak 40 kilométerrel kellett volna északabbra húzni azt a határt ott északon, de ez sem sikerült...Hozzáteszem, a szűken vett régió (Nagykapos és környéke) a második világháború utáni békeszerződésekkel rosszabbul járt, hiszen ekkor került duplán perifériára azzal, hogy elvágták a környék központjától, Ungvártól.

Ha már így a helyi etnikai viszonyoknál tartunk, nem lehet elhallgatni, hogy egyre nagyobb mértékben cigányok lakják ezt a területet. Ezzel önmagában nincsen baj, de éppen a mokcsi pálya mellett pár száz méterre is egy olyan cigánytelepet találni, ami az ózdi Hétessel vagy a Lyukóvölggyel csak azért nem versenyképe, mert kisebb - de még azoknál is borzasztóbb. A cigánylakosság a magyarajkú falvakban magyar, a szlovákokban meg szlovák - ellentétben sokakkal, én a magyarul beszélő cigányokat magyarnak is tekintem, nélkülük sok faluban nem is lenne magyar iskola már. Ez a helyzet amúgy jól leképeződött a két U19-es csapaton is: a Mokcsában kettő-három fehér fiatal focizott, a Málcában egy sem.

Még lelátó is van!

A második félidőre értem ki a meccsre, egy Szomjas Barátot kortyolgató bácsitól kérdeztem meg, mennyi az állás - jól időzítettem, éppen akkor szerzett egy fejesgólt a hazai csapat. Azzal lett 7–1 az állás, de ezt a bácsi, sőt, a Mokcsában futballozó unokája sem tudta biztosan - a vendég kispad viszont kisegített minket, igaz, hozzájuk szlovákul kellett szólni.

Igen érdekes volt ilyen szempontból a meccs: a hazai oldalon mindenki magyarul beszélt, míg a vendégek szlovákul szóltak egymáshoz, és persze a bíróhoz is - szó szerint ugyan nem tudom idézni, de az például csodálatos megposszanás volt a málcai edzőtől, amikor azzal vitatott egy lest, hogy 7–1-nél már mindegy. Volt olyan is, amikor nagyon kiabálta a vendég kispad a červenát (piros lapot), ekkor a magyar közönség szlovákul torkollta le őt. A kedvencem egyébként az volt, amikor egy kétes szituáció után egyszerre kiabálta az egyik oldal, hogy játssz!, a másik meg, hogy hráj. Egyébként olyan 20-30 ember verődött össze az ifik meccsére, a helyiek szerint az ötödosztályban szereplő felnőttcsapat találkozóit 50-100 ember látogatja - kivéve ha a szomszédvárak találkoznak, akkor többen.

Közben elbeszélgettem a helyi erőkkel, akik a bemutatkozásom után már nem kezeltek idegenként, sőt, kis túlzással több rokonomat ismerték, mint én. A játék csak egy-egy pillanatra kötött le, azért valljuk be, nem túl meglepő ez egy hatodosztályú ifimeccsen. Azt viszont nem lehet mondani, hogy ne láttam volna szép jeleneteket: egyik-másik mokcsi játékos gyönyörű cseleket mutatott be, sőt, volt sarkazós passz is, ami ráadásul tényleg emberhez ment. A pontot az íre a nyolcadik hazai gól tette fel, ami egy külsővel eleresztett csodálatos lövés volt jó 25-30 méterről. Óriási gól!

Később még a bal felső ficakot lőtte ki majdnem egy hazai játékos, de pár centit tévesztett, míg a málcaiak előre vágott labdákkal operáltak, de ezek többnyire lesen találták a címzettet. Az utolsó pár percre a Mokcsamogyorós a pályára küldött egy ránézésre 11-12 éves gyereket, aki fele akkora volt, mint a többiek. Nem túl sportszerű ez az ellenféllel szemben, viszont belefért a hazaiaknak: nemcsak a 8-1 miatt, hanem amúgy is, simán kimagaslanak a mezőnyből - mint megtudtam, évek óta bajnokok, csak nem akarnak feljutni.

Középen a kissrác, háttérben a színpad, ahol pár hete az Edda lépett fel.

Igaz, jelenleg csak a második a Mokcsamogyorós U19, hiába hibátlan és 36-4 a gólkülönbsége három meccsen, ugyanis a Pályin 40 felett jár, és kevesebbet is kapott. Az utolsó helyezett, a Mokcsa által már elpáholt Nagyszelmenc külön posztot érdemelne - ez az a falu, aminek a közepén húzták meg annak idején a szovjet határt (addig csak Szelmenc volt, azóta Nagyszelmenc Szlovákiában, Kisszelmenc Ukrajnában van - mindkettő színmagyar falu), és ötven évig át sem lehetett ott menni, még gyalog sem.

Visszatérve a meccsre, igazi multikultit láthattam tehát, de ez nem az a fajta multikulti, ami zavar, ez bizony száz százalékban a Kárpát-medence sajátja. S hogy igazán árnyaljam egyesek világképét, az általam is említett cigánytelep pár lakója "hajrá, magyarok!" kiabálással búcsúzott a meccs végén.