Tíz gólt kapott az egykori NB I-es edző csapata

Több szempontból is prémiumra sikerült a szombati hopperkedésem, de persze lehet hiányérzetem most is.

Ezen a hétvégén sajnos ki kellett hagynom a Kerület meccsét egy családi összejövetel miatt. Nyilván kellett a meccs nyugodt elengedéséhez ez a teljesen tét nélküli tavasz, meg az is, hogy egy nem túl izgalmas ellenfél (Érd) óbudai látogatásáról maradtam le, nem egy érdekes túráról. Viszont annyiban legalább szerencsésen jött ki a lépés, hogy vasárnapra jött be a rossz idő, amikor amúgy sem mehettem meccsre, szombatra lehetett szervezni egy jó biciklis túrát!

Nem volt túl nagy a választék a Balatonkeneséről értelmesen elérhető szombati meccsekből, főleg úgy nem, ha olyan pályákra szűkítettem a keresését, ahol korábban még nem jártam. Végül Balatonlellére esett a választásom, ami mégiscsak egy korábbi NB III-as klub, a Somogy megyei I. osztály élcsapata, ráadásul a koronajárvány miatt nem tudtam megnézni ott a Kerület vendégjátékát, mert az eltörölt 2020-as tavaszon játszott volna ott a csapat. Amúgy is a Balaton körüli klubok közül a Siófok és a Balatonfüred után a közelmúlt legsikeresebb futballklubjáról van szó, illett már meglátogatni!

Maga a biciklizés annyiban nem volt izgalmas, hogy jól ismert útvonalon mentem, végig a Balaton partján. Nagyot tudtam alkotni így is, konkrétan beállítottam a saját rekordomat 40 és 50 kilométeren is, ezeket a távokat soha nem tettem meg olyan gyorsan, mint szombaton - 2 óra 41 perc alatt értem át Keneséről Lellére, 55 kilométer. A rekordot ráadásul nem is a saját bringámmal értem el, igaz, főleg annak köszönhetem, hogy nem álltam meg pihenni (na jó, de, kétszer 3 percre, tisztán a tekerési időm is több volt 2,5 óránál), illetve szinte teljesen sík volt az útvonal az első pár kilométer után. Az egyre erősödő szél nagyrészt nem zavart, mert oldalról fújt, bár Balatonszemesen volt egy szakasz a parton, ahol nagyon ellen kellett kormányoznom, hogy az úton maradjak. Balatonlellén a 7-es út mellett, a Vágóhíd utcában található a stadion, az utcafront a bejáratot leszámítva be van építve, többek között a Goól büfével, amire még később visszatérek.

NB II-ben azért érdekes lehetett és lenne, hogy ez az egyetlen bejárat, kissé szűkös. 

A beugró 700 forint, a nyugati oldalon két nagy, fedett lelátó van, mellettük állóhelyek, illetve ami egészen érdekes, hogy a két lelátó között, egy kis toronyban is van egy 42 fős fedett rész, alatta pedig ott a büfé csapolt sörrel, kajával. A büfét hamar teszteltem, 800 forint volt egy korsó Borsodi. Nem a legjobb sör, de ennyi tekerés után az első hamar lecsúszott, a második már kitartott a szünetig.

Szemben is van néhány sor szék, illetve állóhelyek is vannak, így elveszett a 2-300 néző (a lelátók telítettsége alapján tippelem), pedig megyeiben ez nem egy rossz nézőszám manapság. A listavezető Balatonlelle ellenfele a sereghajtó Balatonkeresztúr volt, minden adott volt a gólzáporhoz!

A Balatonlelle fénykorában még a másodosztályban is megfordult két szezon erejéig (amikor kiesett, akkor jutott fel az NB I-be a Paks), míg az NB III-ban hosszú éveket eltöltött, sőt, 1998 és 2013 között csak egy-egy szezonban járt a megyeiben. A háború után is főleg a negyedosztályban vitézkedett a Lelle, a legrosszabb időszaka a hatvanas és a hetvenes évek közepe közé datálódik, akkor csak a hatodosztályban szerepelt. Összesen két kiírásban, az említett csonka 2019/2020-as szezonban, valamint 2008/2009-ben találkozott a III. kerületi TVE-vel is, előbbiben csak Óbudán volt meccs, azt a Kerület nyerte 5–0-ra, utóbbiban mindkétszer a Balatonlelle győzött - majd a szezon végén mindkét csapat kiesett.

Ezzel szemben a Balatonkeresztúr klasszikus megyei csapat, egyetlen egyszer járt országos szinten, 1995/1996-ban az akkori NB III-ban. Ezt leszámítva mindig valamelyik somogyi bajnokságot erősítette, zsinórban húsz éve a megyei I. osztály tagja, így amennyiben kiesés lesz az idei mélyrepülés vége, az fájó lehet a Balaton délnyugati csücskében található településnek.

A múltban elért eredmények különbségei persze mit sem számítanak magukban, ebben az esetben viszont a pályán is brutálisan kirajzolódott, hogy két külön szintről van szó: a Balatonkeresztúrban szinte csak saját nevelésű játékosok szerepeltek, NB-s rutinja jószerivel senkinek sem volt a kerettagok közül. A Balatonlellében viszont szinte csak olyanok játszottak, akik pályára léptek már minimum az NB III-ban, többen az NB II-ben is, sőt, két spílernek még NB I-es rutinja is volt. Jellemzően a Kaposvárral jutottak el ilyen magasságokig, bár sokan erősítették korábban a Siófokot is. Borbély Ákost külön kiemelném, ő ugyanis több mint tíz alkalommal játszott az NB I-ben, még egy gólt is szerzett a Loki ellen, amikor a Rákóczi legutoljára NB I-es volt. Rajta kívül a kapus, Bonnyai volt még tagja ennek a Kaposvárnak, de ő csak a kispadig jutott a legmagasabb szinten. Még egyszer kiemelném, hogy a többiek is mind játszottak minimum az NB III-ban, azaz képzett, félig-meddig profi labdarúgókról van szó, míg az ellenfél amatőr focistákból állt. További érdekesség, hogy a Balatonlelle keretében két Posza is megtalálható, mindketten az egykori NB I-es, magyar válogatott, amúgy somogyi származású kapus fiai. Az idősebbik (természetesen édesapja után szintén Zsolt) a télen igazolt Balatonlellére éppen az aktuális ellenféltől, a Balatonkeresztúrtól.

A fentiek után meglepően jól tartotta magát az első percekben a Balatonkeresztúr, majdnem sikerült az első negyedóra végéig kihúzni kapott gól nélkül. Ekkor egy szépen kisakkozott akció végén gurított a hálóba Kelemen, majd fejjel is eredményes volt négy perccel később, ezt Józsa fejese követte a 24. percben. Éppen éledezgetett a vendégcsapat, második alkalommal jutott el a Keresztúr a 16-osig az első fél óra végéhez közelítve, ám egy labdavesztés után simán végigvitt egy kontrát a Balatonlelle, Orsós találatával lett 4–0 az állás, majd a 33. percben Józsa meglőtte a meccs legszebb találatát: a jobbszélen simán lefutotta a védőket, majd élesszögből lőtt kapura, a felsőlécről vágódott a hálóba a labda, gyönyörű gól, 5–0.

A szünetig kicsit visszavett a Lelle, vagy inkább bátrabban egyénieskedtek a játékosai, így aztán több gól már nem született az első 45 percben. A félidőben egyből az addig nekem szemközti Goól büfét is megvizsgáltam. Természetesen a klub ereklyéi díszítik a helyet, a csapos ugyan egy kishölgy volt, de bent volt az a néni is, aki szinte mindent tud a helyi labdarúgásról és évtizedek óta viszi a helyet. A meccs végén itt esznek a játékosok, a pult mögötti két kis ablakból pedig jól rálátni a pályára. Itt is Borsodi van csapon, 100 forinttal olcsóbb, mint a pálya szélén. Nagyjából 50 percen belül a harmadik korsó Borsodi már nem ment le olyan gyorsan, meg a helyi kocsmabútorokkal is jót beszélgettem, így lemaradtam a félidő első 15 percéről - két gól esett addig, bár ezt hallani azért hallottam bent, a csapat goalsongja (a Seven Nation Army) tisztán behallatszott. 

A Goólban többek között azt is megtudtam, hogy egy igazi legendát láthatok a Balatonkeresztúr kispadján (mivel a pálya másik oldalán voltam az első félidőben, nem ismertem fel a mestert): a csapat edzője Keszei Ferenc, aki a Nagykanizsa és a Siófok élén is vezetett csapatot az NB I-ben. Nem mellesleg stíluspápa volt már akkor is, de ez mostanra sem változott:

Sokat megélt már a mester, de tíz gólt azért nem hiszem, hogy gyakran kapott az aktuális csapata.

A két kispad között is elég éles volt a kontraszt.

Nem sokkal visszaérkezésem után megszületett a nyolcadik hazai gól is, majd amikor már a hazaútra a vonatot nézegettem, a kilencedik is - ezt még éppen elcsíptem. Sajnos vagy még egy órát maradnom kellett volna az egyre romló időben, vagy az utolsó tíz percről le kellett lépnem, hogy emberi időben (és a hideg megérkezése előtt) visszaérjek Balatonkenesére. Még így is szerencsém volt amúgy, mert az első félidő végén nem volt hosszabbítás, a szünet pedig 12-13 perc volt 15 helyett, a meccs pedig pontosan kezdődött, szóval járhattam volna rosszabbul is. Már kifelé toltam a biciklit a sporttelepről, amikor a tizedik gólját is megszerezte a Lelle, az eredményjelzőt 10–0-nál már nem tudtam lefotózni. Abban is szerencsém volt, hogy több gól nem esett (ezt már a vonaton tudtam meg, amit egy jó kis sprinttel éppen elértem), tehát csak arról a kettőről maradtam le, ami akkor esett, amíg a kocsmában voltam. Sör miatt lemaradni gólokról nem ismeretlen helyzet számomra, a 10 gól egy csapattól viszont igen - túl vagyok 500 meccsen, de ilyet eddig még nem láttam. A fenti két apróság persze bezavar most is, de mégiscsak egy kis személyes történelem ez nekem, ekkora különbségű győzelmet még soha nem láttam. Ennyi gólt igen, de egyenletesebb eloszlásban (7–3). 

A Somogy megyei I. osztályt változatlanul a Balatonlelle vezeti, apró szépséghiba, hogy a Nagyatád eggyel kevesebb meccsen ért el eggyel kevesebb pontot, azaz vesztett pontokban jobban áll. A két csapat május 10-én találkozik egymással Nagyatádon, jó eséllyel ott dől el a bajnoki cím sorsa Somogyországban. Aztán jöhet az osztályozó, amit 2022-ben a Bánk, 2021-ben a Jánoshalma ellen elbukott a Balatonlelle, és amit tavaly és tavalyelőtt a Nagyatád nem vállalt (a Lelle akkor nem végzett dobogón, így az NB III-as licenc ellenére maradt a megyeiben).