Szomszédvári rangadón lett bajnok a Diósd

A Pest megyei másodosztály mindkét csoportját egy budai agglomerációs település csapata nyerte, a déli csoport bajnokavatóján kint voltam.

Június első hétvégéjén a megyei első osztályokban mindenhol véget ért a bajnokság (már ahol korábban még nem), de a másodosztályok zöme is befejeződött. Pest megyében az első osztályt a Dunaharaszti nyerte, a másodosztályban északon már több fordulóval korábban eldőlt, hogy a Pomáz lesz a bajnok, délen viszont az utolsó forduló maradt a döntés.

Az NB III-at is megjárt Diósdi TC 67 ponttal állt a tabella élén a forduló előtt, míg az Aranyszarvas SE 65 pontot gyűjtött 29 kör alatt, de a tápiószentmártoni csapat többször nyert, így pontazonosság esetén még előzhetett volna. Azaz a Diósdnak nyernie kellett ahhoz, hogy biztos ünnepelhessen. Az utolsó körben a Diósd a szomszédba, Törökbálintra látogatott - a hazaiaknak teljesen mindegy volt már a meccs, a 11. helyen várták a találkozót, feljebb már nem léphettek, két helyet még visszaeshettek volna, de az sem jelentett volna kiesést.

Ebből rögtön az elején kapufa lett.

A törökbálinti pálya a település déli részén, éppen Diósdhoz a lehető legközelebb fekszik, dombokkal és erdővel körülölelve. Érdekesen alakult a labdarúgás ebben az agglomerációs kisvárosban a 2010-es években: létezett egy Törökbálint FC, ami a BLSZ-ben szerepelt, csúcsa a blaszkettő volt, 2021-ben szűnt meg. A tradicionális helyi csapat a Törökbálint TC volt, ez az NB III-at is megjárta (ott a Kerülettel is szerepelt egy csoportban), de 2020-ban megszűnt már megyei csapatként. Az utánpótlással foglalkozó Törökbálint LASE 2020-ban indított először felnőttcsapatot a megyei negyedosztályban, két év alatt két szintet lépve idén már megyei másodosztályban szerepelt. A pályán amúgy még a TC-nek a címere is ott virít a klubházon.

Balra a régi, jobbra az új klub címere.

Diósdon sem alakult minden a legjobban a közelmúltban. Mint említettem, NB III-as is volt a csapat Diósdi TC-Select néven, ekkor a Kerülettel is többször találkozott a klub. Az utolsó kiesés után, 2017-ben egyből két osztályt zuhant a csapat, de utána onnan is kiesett, két év alatt tehát az országos harmadosztálytól a megyei harmadosztályig jutott. 2022-ben jött össze a megyekettőbe való visszajutás, idén pedig a megyei I. volt a cél - ám szezon közben lehetett olvasni arról, hogy nincs pénz, talán a szezont se fejezi be a klub. A hírek második fele biztosan nem volt igaz, de hogy mi lesz jövőre? Nem tudom, és amennyire hallottam, Diósdon sem egyértelmű még a helyzet. Pedig amúgy más érdemi klub nem volt soha a településen, a DTC pedig száz éve már, hogy minimális kihagyásokkal vitézkedik valamelyik ligában.

Nem mondom, hogy nagy várakozás vagy tervezés előzte meg részemről ezt a meccset. Örülök, hogy vége a szezonnak, jó egy kicsit pihenni, végre egy teljes szabad hétvégém volt. Viszont az egyik napra belefért egy félnapos biciklizés - mindenképp szombaton akartam valamit, vasárnap végre nem kellett kimozdulnom, ezt ki kellett használni. A szombati kínálatban országos viszonylatban a Veszprém megyei bajnoki döntő izgatott a legjobban, ráadásul Balatonkenese szomszédságában, Fűzfőgyártelepen fogadta a FAK a Balatonalmádit. Persze most nem voltunk a rokonságnál, de nem baj, NB III-as licensze amúgy is csak az Almádinak van a kettő közül, ennek rendje és módja szerint nyertek is a vendégek, a FAK második lett, a Pápa harmadik. Mielőtt nagyon elkalandoznék, ezen az egy rangadón kívül semmi izgalmasat nem találtam az általam figyelt régiókban, kivéve ezt a Törökbálint–Diósdot.

Végül hárman is mentünk a hopper bandánkból, persze három különböző módon jutottunk ki az Alsóerdősor utcában található sporttelepre. Én bicikliztem, még 30 kilométer sem volt a táv, pedig tettem egy kis kitérőt a BuBán a végén, hogy mellékutcákon át gurulhassak le a pálya utcájáig. Tíz perccel kezdés előtt kiértem, pedig még otthon sem a legrövidebb úton mentem, hanem kiélveztem a békemenet miatt lezárt budai alsórakpartot, szinte zavartalanul tekertem ott végig a Petőfi hídig, ilyenre se gyakran van lehetőségem. 

Az már érkezéskor látszott, hogy jó választásnak bizonyult ez a rangadó hétvégi hopperkedésnek: az utcában több ultrát is szpottoltam, a sporttelepen már egyre nőtt a tömeg és volt működő, egészen korrekt büfé! A belépés ingyenes volt, a sör 650 forintba került (dobozos Heineken) - illetve nem messze a pályától található a Guri Sörház, a nem éppen legjobb hírű magyar kisüzemi főzde. Dvtk.stickers úr hozott is nekem onnan egy pilst, amit becsülettel meg is ittam, de sajnos még a Heineken is jobban csúszott.

A mérkőzés első pillanataitól kezdve látszott, melyik csapat akarja jobban a győzelmet. Sorjáztak a diósdi támadások, már az első tíz percben összehoztak a vendégek egy kapufát. Közben átsétáltunk a Meseerdő felé vezető turistaútra, és onnan néztük a meccset, fentről. A lelátók oldalán feltűntették azok kapacitását, ezek alapján viszonylag pontos tippem, hogy 200-250 néző volt kíváncsi erre az ötödosztályú meccsre, 90 százalékban diósdiakat láttunk a lelátón - arányuk a meccs végére pontosan megtippelhetővé vált.

A 31. percig kellett várni rá, hogy a Diósd megszerezze a vezetést, a szünetig maradt is a 0–1. Az első félidőben két-három rigmussal szurkoltak a diósdiak, legtöbbször a "küzdjetek a bajnoki címért!" hallatszott, de szokásos módokon is biztatták a csapatot.

A második játékrész első felében minden eldőlt: a 60. percben egy szép, 16-oson kívüli lövéssel 2–0-ra nőtt a Diósd előnye, majd tíz perccel később egy, a térfél közepén elvégzett szabadrúgásból kapott potyagólt a törökbálinti kapus, 0–3. Ekkor kezdődött el a "bajnokcsapat, bajnokcsapat!" skandálás, és ekkor került sor a sporttelep talán legnagyobb szecessziójára is: a teljes diósdi küldöttség átvonult a vendégoldal egyetlen kis lelátójára és mellé. Hogy ez megbeszélt koreográfia volt-e akkorra, amikor eldől a meccs, vagy a szeku küldte át a papíron hazai szektorból a nézőket, az szemből nézve nem eldönthető. Így viszont jól látszott pár perc múlva, hogy kb. 15-20 ember maradt a hazai oldalon, az összes többi néző Diósdról érkezett. 

Elég jól látható a különbség a jobboldali lelátókon a két fenti képen. S nem, nem hazafelé indultak el onnan.

Az utolsó percekben sok érdemleges nem történt, a lefújás után nagy ünneplésbe kezdett a Diósd és szurkolótábora is, de sajnálatunkra pirózás nem volt - azaz de, kimerült egy petárdában. Kellett amúgy a győzelem a Diósdnak, a már biztos kieső Üllő otthonában az Aranyszarvas SE Tápiószentmárton (igen, ez az a klub, ami 2000-ben a legjobb négy közé jutott a Magyar Kupában) 3–1-re nyert. Bajnoki címével a DTC jogosult a megyei I-ben való indulásra, az majd kiderül, hogy élni is fog-e ezzel. Én örülnék neki, az csak jó, ha minél több budai klub van a Pest megyei I-ben, de azért jobban várom a hosszú évek után újra megrendezésre kerülő Budakalász–Pomáz szomszédvári derbiket.

Az ünneplés pillanatai. Nem vártuk meg végig, hallottam még egy petárdát, amikor már bicón ültem, remélem a füsttel nem vártak olyan sokáig és az tényleg nem volt.

A hazautam a vártnál kalandosabbra sikerült: a pályától biciklivel egy jó 20 perc a budaörsi vasútállomás, bár nem túl korán indultam el, azért kiértem időben. Igen, csak jött a bemondás: a vonat műszaki okok miatt nem közlekedik. Értitek, nem az, hogy késik 20 percet mondjuk, vagy megáll helyette valamelyik gyors, nem, Budapest agglomerációjában, a bécsi fővonalon csak úgy kimarad a vonat. A következő még 25 perc késésben volt, azaz 50 percig semmi. Inkább betekertem Kelenföldre (bő 20 perc kellett hozzá) az 1-es út melletti bicikliúton, és éppen elértem egy Keleti felé tartó vonatot, így végülis csak félórával értem később haza a tervezettnél (és a biciklis jegyet se feleslegesen vettem meg) - nagyjából akkor, amikor Budaörsön a következő vonat megállt. Csábító így a vasút tényleg!