San Marinó-i ultraságom története

Arra, hogy két miniállam labdarúgó-válogatottja találkozik egymással, tényleg nincs jobb szó, mint a csemege. Na jó, esetleg a roncsderbi.

Már nem is tudom, ki volt az a szent ember, aki az olasz-magyar meccs köré szervezett túra (amiről itt olvashattok) előkészületei közben benyögte, hogy lesz egy San Marino–Málta vasárnap. Mindenesetre a 12 főből tíz azonnal lecsapott a lehetőségre, mit ad Isten, a két női tag visszakozott - jó, ez azért érthető volt a részükről. A vasárnap délutáni kezdés kiválóan illeszkedett a tervünkbe, hiszen szombaton érkeztünk meg teljesen kifacsarva, vasárnapra kipihenten, brüggölés után mehettünk fel San Marinóba, ahol aztán a meccs után már fehér ember számára is elviselhető hőmérsékletben nézhettük meg a várost, akarom mondani az országot.

Egy ilyen meccsen nyilván tobzódnak a műkedvelők és a grundhopperek, így rengeteg németet is láttunk, és persze a magyarokat sem csak a mi társaságunk képviselte. Üdítő volt a máltaiak jelenléte, egy jó ötven főből álló csoport folyamatosan szurkolt, már kint is őket hallottuk. Több ismert rigmust is nyomtak a saját változatukban, illetve egy-egy sajátos dallam is felcsendült. Igazán felkészültek a szigetországiak, a dob mellett trombita is hallható volt - nem csoda a komoly jelenlét és készültség, hiszen mikor esélyes Málta idegenben, ha nem San Marino ellen?

Bármennyire is tiszteletet érdemeltek a máltaiak, a társaságunk többsége - én is - inkább San Marinónak szurkolt. Sokkal cukibbak is voltak a hazaiak, egy maroknyi (de tényleg, 3-5 fő) keménymag náluk is volt, a második félidőre konkrétan be is álltunk közéjük páran, és szurkoltunk velük - igaz, totálisan elázva sokszor inkább magyarul énekeltünk-óbégattunk, de ugyan kit zavart ez? Hát a hazaiak olyannyira nem, hogy kettőnknek a San Marinó-i kápó megköszönte a szurkolást, lejattolt velem is, ez a mi meccsünket leszámítva nekem a túra egyik csúcspontja volt.

A meccs színvonala valahol a BLSZ I. és az NB III között mozgott, az első félidőből semmi értékelhető momentumra nem emlékszem. Ehhez a színvonalhoz mérten soknak is mondhatnám a tíz euróba kerülő belépőt, de igazából nem érdekel, ha rossz egy meccs, szórakozni járok ki, nem pedig szakmázni. Ebben az esetben pedig már önmagában a meccs ténye is szórakoztató volt. A sör 5 euróba került, ami sok, de ebben a kultúrkörben a pizza olcsóbb, mint a sör - cserébe jobb is.

A második játékrész már sokkal több izgalmat hozott, leginkább azért, mert még 0–0-nál San Marino tizenegyest kapott - volna. Hiába kezdtünk előre ünnepelni, hiába állt oda egy hazai játékos egyből a tizenegyesponthoz a labdával, a VAR végül elvette a büntetőt a miniállamtól. Nagy kár, hiszen elég ritkán fordul elő, hogy San Marino tétmeccsen vezetést szerez - eleve az is ritka, hogy gólt rúgjanak. Nem tudom, mennyire volt jogos a VAR ítélete, de nem is érdekel, mert függetlenül az igazságosságától a videóbíró egyszerűen kiöli a romantikát a futballból. 

Kérdés, hogy az elvett büntető törte-e meg a hazaiakat, vagy a máltai válogatott ekkor ébredt fel látva, hogy akár bajba is kerülhet, mindenesetre az utolsó fél órát megnyomta Málta: ekkor tényleg volt különbség a két válogatott között, a máltaiak szintet léptek. A végeredmény 0–2 lett, a szigetországiak két góllal győztek, papírforma. Azért aki ott volt, látta, mennyire nem volt ez egyértelmű, és akár egy kisebb csoda is bekövetkezhetett volna.

A Nemzetek Ligáját már eleve azért imádom, hogy a magyar válogatottnak lehetőséget adott a menetelésre és a sikerességre, de emellett óriási előnye az is, hogy miniállamok találkozhatnak benne. Hiszen ki ne várná, hogy végre tétmeccsen találkozzon egymással San Marino és Málta, vagy esetleg Andorra és Gibraltár? Mindenkinek jár a sikerélmény, na!