Többet érdemelne ez a stadion

Salgótarjánban csodálatos fekvésű stadion várja az ellenfeleket. Érdeklődés még csak-csak van vagy lenne, de a kilátástalan foci miatt egyre kevésbé jó a hangulat a Dolinkában.

A naptári évben biztosan, de talán az egész szezonban is az utolsó olyan alkalom volt a vasárnapi, amikor úgy hagytam ki a Kerület meccsét, hogy egyébként itthon vagyok és ráértem volna, csak mást választottam. Ismeritek az álláspontomat a második csapatokról, nem tartom teljes értékű meccsnek a velük vívott találkozókat és szerintem nincs helyük az NB III-ban. Ettől még persze nem bojkottálom őket (hazaira alapvetően megyek, és ugye az idény első meccse is szent, valamint 2024 első meccse is fakó ellen lesz idegenben, ezért nem akarom kihagyni azt sem), de mondjuk a zalaegerszegi edzőpálya vasárnap ebédidőben történő meglátogatása helyett szívesen csinálok mást - és nem, nem a távolság itt a fő gond, hiszen - a példánál maradva - Teskándon vagy Zalaszentgróton is ott voltam, de egy fakó miatt, egy műfűves pályán játszott meccsért áldozzam fel az egész napom? Nem, inkább grundhopperkedek egyet!

Három Kerület-szurkolóval és egy óbudai SBTC-szurkolóval együtt öten indultunk el Salgótarjánba, az SBTC-Karcag NB III-as meccsre. Ezúttal autóval, és én voltam a sofőr.

Az SBTC-t talán keveseknek kell bemutatni, de nézzük:1920-ban alapították a klubot, és bár azóta létezik megszakítás nélkül, azért több összeolvadás és fúzió is kísérte a csapat útját. A név szinte mindig Salgótarjáni Torna Club (STC, Stécé) vagy Salgótarjáni Bányász SC (SBTC) volt, ahogya ma is az SBTC rövidítés él, de 1988 óta a "B" nem Bányászt, hanem Barátságot jelent. A történelem legnagyobb részében a város elsőszámú, legmagasabban jegyzett klubja volt az SBTC, de a 2000-es és 2010-es években előbb a Nógrád Volán, majd két somoskőújfalui klub, a Somoskőújfalu-Baglyasalja, valamint az STC Salgótarján is játszottak magasabb szinten, mint az SBTC. Említést érdemel még a város már megszűnt klubjai közül a Salgótarjáni Kohász SE, eredetileg ugyanis az ő otthonuk volt a Szojka Ferenc Stadion, ez a második legeredményesebb klub volt a városban, 1938/1939-ben egyszer NB I-es volt, de a másodosztályban sok szezont töltött el. 2002-ben szűnt meg, míg a másodosztályig szintén eljutó Salgói Bányász már 1975 óta nem létezik.

Az SBTC korábban a Tó-strandi Sporttelepet és az Öblösüveggyári pályát használta, de az utóbbi évtizedben már beköltözött a Dolinkába, azaz a Szojka Ferenc Stadionba. A klub ma a DVTK égisze alá tartozik, de ez mindössze annyiban látható, hogy a mezen szerepel a DVTK főszponzora. Ezt az állapotot amúgy a legtöbb szurkoló a háta közepére kívánja, míg elmondásuk szerint a DVTK büszke arra, hogy NB III-ra használható szintre hozta a stadiont, miközben a lelátó nagyobb része le van zárva: a padok letörve, korlátok nincsenek vagy szét vannak rohadva, büfé és vendégszektor nincs.

A lényeg a fedett 600 hely, ez így az MLSZ szerint oké!

Ettől még egy csodálatos stadionról van szó, a fekvése gyönyörű, a nevéből is következik, hogy egy völgyben található, ellátni Salgó váráig is, és több irányból is erdő veszi körül a létesítményt. Én bevallottan szeretem a patinás, kicsit lelakott stadionokat, de a Dolinkára tényleg ráfér a felújítás, ebbe a formában ez a vállalhatatlanság határát súrolja. Persze erre a megoldás nem a ledózerolás és az új stadion lenne, hanem a gatyába rázás.

Mit jelent a komoly múlt az SBTC esetében? Szokás könnyen dobálózni a vidéki fellegvár és a nagy múlt kifejezésekkel, előbbit nehéz is definiálni, utóbbi viszont mindenképpen megállja a helyét, bár az eredménysor kimerül egy darab bronzéremben. Négyszer volt a vidék legjobb csapata az SBTC, negyven szezont töltött el az NB I-ben, játszott nemzetközi kupameccseket (összesen négyet, egy brünni klub és az AEK Athén ellen), kupadöntős is volt. Viszonyításképpen a Kerület ugyan kupagyőztes, de NB I-es érme nincs és csak 26 szezont töltött a legmagasabb szinten, tehát az SBTC több szempontból is eredményesebb.

Az utóbbi években az SBTC az NB III. és a megyei I. között ingázik, tavaly jutott fel, idén láthatóan a kiesés ellen küzd. Vasárnapi ellenfele a Karcag volt, mely klub két éve jutott fel a megyeiből, ahol több mint tíz éve sínylődött két NB II-es szezon után. A karcagi foci csúcsa a másodosztály volt, de a klub többet szerepelt megyei szinten, mint feljebb. Most a bajnokság 9. helyéről várták a találkozót a forduló előtt 14. SBTC ellen.

Útitársunk szerint kacsa, hogy eladnák a stadiont, de mégiscsak kint volt ez a hirdetés.

Hiába az autózás, talán tíz perccel a kezdés előtt sikerült megérkezni a stadionhoz, ahol meglepően sok autó parkolt már, a gyenge szereplés ellenére érdekli itt az embereket a foci. Persze egy megyeszékhelyen a mintegy 200 néző nem sok, de Salgótarján lakossága elég kicsi és nem túl módos - mondjuk az 500 forintos beugró sem egy húzós ár, ennek ellenére legalább 15-20 potyázót számoltam össze a dombokon.

Támadószellemben kezdett az SBTC, de a Karcag jobb csapatnak tűnt számomra, ezt viszonylag hamar, a 21. percben bizonyították is egy góllal. Jellemző, hogy a Palóc Urak lakonikus nyugalommal vették tudomásul a gólt, később már arról beszélgetve, hogy mennyi lesz még, illetve hány potyát fognak kapni. Nem volt mindenki ilyen nyugodt, az általunk szállított, de az SBTC-re amúgy is rendszeresen járó, Óbudán élő szurkert a túloldalról is többször tisztán hallottuk, ahogy vagy a játékosokat szidja a rossz helyezkedésért, vagy a bírót küldi el valahová. Elsősorban ezen, és néha a mi oldalunkon történő hőbörgéseken szórakoztam jól, sajnos a játék elég gyenge színvonalat hozott. Vezetése tudatában a szerbekkel megerősített Karcag tördelte a játékot, sokszor szabálytalanul, de az SBTC is elég vérszegényen támadott, sokszor veszített labdát.

Csodálatos látkép!

Az első félidő végén a félpályánál Csiki durván, hátulról felrúgta az egyik hazai játékost, ezért a játékvezető kiállította. Ezzel esély nyílt az SBTC előtt.

Meg is nyomták a második játékrész első felét a hazaiak, bár sajnos elsősorban ívelésekkel próbálkoztak a magas karcagi védelemmel (köztük az ex. óbudai Kis Balázzsal) szemben, ebből sok babér nem termett. Egy gyönyörű támadás pár kényszerítővel egyszer összejött, ám Horváth ordító ziccerben hibázott. Még másik két-három komoly salgótarjáni ziccer maradt ki a 80. perc környékéig, akkorra pedig mintha elfáradt volna a hazai csapat, a Karcag tíz emberrel is vezetett egy-két veszélyes kontrát.

Sajnos elég sok szabálytalanság tördelte a játékot, főleg a karcagiak játszottak hentes módjára, de a lefújáshoz közeledve a hazaiak is egyre többet szabálytalankodtak. Egyszer egy kisebb kakaskodás is kialakult, de a spori lehozta összesen öt sárgával (és ugye egy pirossal) a meccset. Főleg a hazai oldalról elég rendesen kapta az ívet a játékvezetés és vendég játékosok is, a "szerb kutyától" kezdve a "moslék, szemét állatig" változatosan trágár volt a felhozatal, hazudnék, ha azt írnám, hogy nem élveztem.

Az viszont tényleg nem tetszett, mennyire szenved az SBTC. Az említett pár ziccer miatt a szünet és a 60-65. perc közötti időszak még biztató volt, ekkor láttam némi reményt, és ekkor kicsit szurkoltak is néha a hazaiak. De sajnos egyre impotensebb volt a hazai támadójáték, a végén nem lepett volna meg az sem, ha a Karcag lő még egyet. Rossz látni, hogy ilyen gyenge az SBTC, és bár a közeg és a környezet tetszett, a Dolinka állapotát is rossz volt látni. A cím is ennek szól, egy ilyen fekvésű stadiont egy megyeszékhelyen jobba meg kellene becsülni, de persze az sem ártana, ha jobb futballt játszanának benne.

A lefújás után a karcagiak látványosan ünnepeltek, talán érthető is, tíz emberrel nyertek és feljöttek a hatodik helyre. Mindezt úgy, hogy ők az egyetlen klub, aki ellen a csontutolsó Gyöngyös pontot tudott szerezni - ezt azért is hoztam fel, mert az egypontos GYAK-hoz látogat a hétvégén az SBTC, ahol talán-talán összejön az idei második siker is. Hazai pályán viszont még nyeretlen a Stécé, és ezt a szériát a kedvünkért sem törték meg.

Azért volt minek örülni a hétvégén: ahogyan említettem, a Kerület-meccset kihagytam, de nyilván követtük az eredményt útközben, és boldogan könyveltük el az 1–0-ás sikert. Tíz meccs után is veretlen a csapat, vasárnap az utolsó helyezett Csornát fogadjuk, papírforma szerint fix 1-es, de természetesen félek a meccstől. Be kellene húzni, mert a Tatabánya a Veszprémet fogadja, vagyis a dobogó másik két csapata egymással játszik - remélhetőleg döntetlent.