Öt nap alatt öt meccs öt településen

Azt hiszem, túl vagyok az év legsűrűbb hopperkedésén, ráadásul közben egy kicsit a kulináris élvezetekben is elmerültem a hétvégén.

Mielőtt belemennék a részletekbe, egy gyors adatrögzítés: augusztus 28-a (szerda) és szeptember 1-je (vasárnap) között öt meccsen voltam kint. Szerdán és vasárnap NB III-as bajnokin jártam a Kerület aktuális fellépésén, csütörtökön Felcsúton Konferencia-ligára mentem ki, péntek szünnap volt, majd szombaton egy cseh ötödosztályú, vasárnap pedig egy cseh hatodosztályú bajnokira néztem ki. Természetesen nem fogok mind az öt meccsről részletesen beszámolni, akit esetleg ez megrettentett volna, az se kattintson el, de annak sem kell aggódnia, akit minden mérkőzés érdekel, hiszen rövidebben azért szót ejtek az összesről. A fő fókuszba viszont a szombat és a vasárnap került a posztban: a Kerület mosonmagyaróvári meccse előtt összehoztunk páran egy brnói villámlátogatást.

A szerdai meccs főleg azért érdemel említést, mert ez volt a Kerület első bajnoki győzelme a szezonban. Az első félidő kísértetiesen hasonlított az Újpest II elleni horrorhoz, a másodikban viszont szép gólokkal nyert simán a csapat, ideje volt már. Másnap Felcsútra mentem le másodmagammal EKL-t nézni - pontosabban nekem ez volt az első meccsem a Panchóban, és érdekelt a Fiorentina is, így félre tudtam tenni minden ellenérzésemet. Persze így is szívesebben mentem volna inkább a vendégbe, nem is szurkoltam, de érdekes élmény volt, döbbenetes volt látni, hogy egy falusi csapat szorongatja meg a Fiorentinát, szürreális. Az meg tényleg csak kis érdekesség és hab a tortán, hogy a csapolt Soproni mellett Heinkenet is kapni a büfében (ami amúgy 100 nézőre lett optimalizálva, nem telt házra). Gondolom ilyenkor nem számít a vöröscsillag elleni harc és a "Tiltott" Csíki Sör sem.

Pénteken járt a pihenőnap, miután hajnali 1-re értem haza. Igaz, egy szavam sem lehet, Felcsútról még éjfél előtt nem sokkal is el lehet jutni busszal és vonattal Budapestre, legalább a tömegközlekedés is működik abban a kiemelten fontos régióban. Szabadságot viszont nem vettem ki, így érthető módon a pénteki esti blasz képében megjelenő kísértésnek könnyen ellenálltam. S eljött végre a szombat!

Négyen ugrottunk ki Brnóba a Kerület vendégjátéka előtt, ketten mentek már pénteken, én egy kispesti jóbarátommal szombaton - aki kapott a lehetőségen, ha már a saját csapata mosonmagyaróvári vendégszereplésekor nem tudott senkit rábeszélni egy ilyen túrára, vagy legalább Pozsonyra. Na igen, nem lehetnek minden klubnak olyan műértő sörkedvelő szurkolói, mint a Kerületnek, avagy Óbuda az mégiscsak Óbuda!

Az eredeti terveinket kicsit megkavarta a cseh labdarúgó-szövetség, ami szombat késő délutánról vasárnap estére tette át a Zbrojovka Brno Zlín elleni hazai meccsét a másodosztályban. Emiatt kicsit mélyebbre kellett merülnünk a cseh (sőt, morva!) futballpiramisban már szombaton is, így kis keresgélés után a Dosta Bystrc hazai meccsére esett a társaság választása.

Hiába a cseh ötödosztályról beszélünk, a Dosta komoly múlttal és utánpótlásképzéssel rendelkező klub, utóbbihoz kapcsolódik egy kis érdekes egybeesés is: a nyáron rendeztek egy olyan utánpótlás-tornát is a Dosta pályáján, amin többek között a Mosonmagyaróvár korosztályos csapata is részt vett, másik magyarként a Mészöly Focisuli érmet is nyert.

Egészen csodálatos bódé!

A teljes nevén FC Dosta Bystrc-Kníničky nevű együttes 1961-ben jött létre a Bystrc és a Kníničky összeolvadásából, az elődök közül a Dosta Bystrc a régebbi, 1932-es alapítású klub. A csapat zömmel a negyed- és ötödosztály stabil szereplője, ennél alacsonyabb szinten nem járt, feljebb viszont a 2000-es években igen! 2003 és 2006 között három szezonnyi harmadosztály után a cseh másodosztályba is feljutott a klub, onnan azonban azonnal kiesett, majd újabb három évnyi harmadosztály után visszasüllyedt a "megyeibe". (A párhuzam nem tökéletes, a cseheknél is az első két osztály országos, a harmadik szinten már regionális csoportokba vannak osztva az együttesek, de még a negyedik liga is országos, hatcsoportos, csak az ötödik szinttől jön az igazi megyei.)

A Dosta ellenfele a szomszédos Tatran Kohoutovice volt, ami két évet eltöltött ugyan a harmadosztályban is, de jellemzően az ötödosztálynál is alacsonyabb szinten szokott szerepelni. Mindkét csapat Brno egy-egy kerületében székel, tehát akár városi rangadónak is lehetne nevezni, de valójában két faluról van szó, ami ma már Brnóhoz tartozik - és a Bystrc pályájáig ki is megy a villamos. A mérkőzés tehát a cseh ötödosztályban, azon belül a Přebor Jihomoravského kraje csoportban, azaz a Dél-Morva kerület csoportjában került megrendezésre.

Ennyit sikerült megörökíteni a hatalmas piróból...

A belépő 50 korona volt, amit az egészen kiváló jegypénztárban lehet megvenni. Szép környezetben fekszik a pálya, dombok között, egy víztározó szomszédságában, bár magára a tóra nem nyílik rálátás a pályától. Mindkét oldalon van lelátó, ráadásul három büfét számoltunk össze - a fő persze a klubház épületében, annak szélén volt, de két szabadtéri büfé is működött. Kint "csak" Starobrno, bent Krušovice Bohém is kapható volt csapról. Ritkán írok negatívan cseh sörökről, de a Straobrno a műanyagpohárban nem egy nagy dobás, főleg, hogy a 17-kor kezdődő meccs előtt pár sör már lecsúszott - zömmel helyi kisüzemi sörfőzdék termékei. Ezek közül kiemelném a Hauskrechtet, amit egy korábbi jégkorongozó, Petr Hauskrecht alapított 2014-ben, és nemcsak magáról nevezte el a főzdét, hanem az arcképét tette rá logónak. Imádom, de ehhez kell az is, hogy tényleg kiváló legyen az a sör!

Na, de visszatérve Bystrcbe, a körítéssel tehát nem volt gond. Nehéz megmondani, mennyi néző gyűlt össze, az árnyékos lelátó egészen megtelt, az egyik felén a vendégekkel, akik még piróztak is a meccs előtt - ennek ellenére nagy ellentét nem lehet a szomszédvárak között, egymás között sétálgattak és sörözgettek a sporttelepen az egyaránt zöld-fehér szurkolók.

Míg tehát a környezet és a díszlet egészen zseniális volt, addig a játék már inkább emlékeztetett a magyar alsóbb osztályokra, bár kirívóan nagy technikai hibákra nem emlékszem, de olyan jelenetekre sem, amik igazán lekötöttek volna. Elcsordogált a meccs, 1–1-es döntetlen született egy kiegyenlített meccsen. A szurkolók között sem komolyabb idegeskedést, sem elégedetlenkedést nem véltem felfedezni. Szurkolásban egyértelműen a vendégek voltak a jobbak, de néha a hazai oldalon is felcsendült egy-egy rigmus. Talán nem meglepő ez így, a Dosta ennél a szintnél lejjebb nem szerepelt, a Tatran viszont ennél feljebb alig - más a nézőpont.

A pályától egy patak mellett lehet elsétálni a villamosig - ami most persze nem járt, így pótlóbusszal kellett utaznunk pár megállót, talán ez volt az egyetlen negatívuma ennek a kiváló grundnak.

Jó pár sörrel és egy kifejezetten szenvedős reggellel később vasárnap kora délelőtt indultunk tovább - immár autóval - Mosonmagyaróvár felé. Természetesen előre kinéztük, hogy a két város között hol találunk valami érdekes focimeccset a délelőtt folyamán: a választásunk végül Velké Pavlovicére esett, egyrészt azért, mert minimális kitérőt jelentett csak, másrészt a fellelhető képek alapján a lelátó és a büfé is kecsegtetőnek tűnt. 

Pár perc késéssel érkeztünk meg a helyszínre, ahol a járási elsőosztályban (hatodosztály) a Velké Pavlovice a Mutěnice együttesét fogadta. Érkezésünkig nem esett gól, viszont hamar kiderült, hogy jól választottunk délelőtti programot: ősrégi lelátó, a kerítés mellett potyázó arcok, a kispadok között egy lyuk a kerítésen. Mi természetesen vettünk jegyet (45 korona), majd azonnal betámadtuk a büfét. Azaz milyen büfét? Ez sokkal inkább egy vendéglő, ahol valamiféle bográcsos ételt fogyasztottak páran, a legtöbben viszont söröztek - az üvegkorsót pedig ki lehetett vinni a lelátóra is. A kínálat: Gambrinus és Pilsner.

Nem nehéz potyázni.

Annak ellenére, hogy a hatodosztályról van szó, simán százas nagyságrendben voltak nézők, pedig ugye nem is ingyenes a buli. A két friss alsóbb ligás kalandom alapján hajlok rá, hogy a cseh vendéglátási és sörkultúra fejlettsége jelenti a legfőbb különbséget a cseh és a magyar foci között. Hiszen a tehetség hasonló, a történelem nagy részében - így most is - a két válogatott hasonló szintet képviselt, a 90-es és főleg a 2000-es évek jelentették az anomáliát, amikor a cseh labdarúgás és a válogatott fényévekre elhúzott a magyartól. Az elmúlt években a válogatott beérte a cseheket, a klubfutball viszont nem, ahogy a nézőszámok sem. Nem tudom, nem vagyok szakember, de azt gondolom, ez az egészséges közeg, amit az alsóbb osztályokban is lehet tapasztalni, nézőszámot generál még az amatőr fociban is, így a cseh alacsonyabb osztályokban is van szponzor az államon kívül is, aminek hála egy versengő, jobb háttérrel rendelkező klubfutball jött létre. Így aztán azon sem kell csodálkozni, hogy a cseh kirakatcsapatok keretében is több a cseh, mint a légiós.

Hol van ilyen a magyar hatodosztályban?

Röviden: jobb vendéglátói kultúra a sporteseményeken->több néző->több szponzor->jobb és egészségesebb amatőr ligák nézőkkel->stabilabb lábakon álló, hazai játékosokra épülő első osztály nézőkkel->sikeresebb nemzetközi szereplés. Ezzel szemben a magyar valóságban örülünk, ha a negyedosztályú meccsen egyáltalán dobozos sört és szotyit lehet venni túlárazva, az NB I. lassan örökös bajnokánál meg ideje lenne angol rigmusokat tanulni, mert a magyart nem értik a pályán. Ja igen, és a rengeteg milliárd forint, az új stadionok és a válogatott sikerei ellenére a nézőszám a bajnokságokban stagnál, az alsóbb ligákra alig kíváncsi valaki. Sajnos organikusan fejlődő közösségeket és arra épülő focit nem lehet vásárolni. Ez persze csak egy aspektus, nyilván az utánpótlásnevelésben kell keresni a legtöbb baját a magyar klubfutballnak, de az egészséges közeg is nagy hiányzó. A cseh példa ráadásul fájóan közelebbi is, mint az angol, a német vagy az olasz, amire egyébként ugyanezek igazak a helyi viszonyokra átültetve - az olasz megyeiben nyilván nem a sör és a kolbász a közösség kovásza.

Messzire kalandoztam, pedig a szombati meccsel ellentétben itt aztán a pályán történtek sem mellékesek. A félidő közepén szerzetek vezetést a vendégek egy potyagóllal, a magasból aláhulló labdát a kapus csak beljebb segíteni tudta, Szűcs Lajos legszebb napjait idézte a jelenet. Szépen potyogtak a gólok, a vége 4–3 lett a Velké Pavlovicének úgy, hogy a negyedik gólját egy közvetett szabadrúgásból szerezte a hazai csapat. Nem tudom, miért kapták a 7-8 méterről járó szabadrúgást, mert a játék már nem ott zajlott - reklamálás vagy időhúzás a tippünk, de sárgát nem adott senkinek a - minden bizonnyal - magyar felmenőkkel is rendelkező Antonín Horváth. Az utolsó szó a vendégeké volt, azt a gólt megelőző tizedmásodperceket láthatjátok a nyitóképen.

A pálya mögött húzódó vasútvonalon egy Bz is elcsattogott a meccs alatt mindkét irányba, sajnálom, hogy arról nem lett fotóm, pedig remekül illett a környezethez. A lelátón egyébként elképesztő stílusparádét figyelhettünk meg a már-már kötelező zokni-szandál/papucs kombótól kezdve a Bundesliga-frizurákon át a nyolcvanas éveket idéző ingekig. Nagy kedvencem volt még a bácsi, aki a szünetben három fröccsel (na igen, ez már Dél-Morvaország, itt a sör mellett a bor is dívik!) vonult be az öltözőbe. Ezek után a korlátot támasztó, dohányzó lecserélt játékos már semmi.

Ez a pálya tényleg megadott mindent, amiért alsóbb osztályú meccsekre érdemes járni, ami a groundhopperkedés színe-java, parádés volt, na!

Hazafelé Lednicében zártuk a kirándulás cseh részét még egy kis helyi kisüzemi, de klasszikus pilseni típusú sörrel (és ebéddel), majd irány Mosonmagyaróvár! Bár korábban voltak olyan ambícióim, hogy majd ott is sörözni fogok és a győri barátainkkal bográcsozó szurkolótársaimmal együtt leszek ihletett állapotban, végül ezt elengedtem. Nem volt az az isten, ami rá tudott volna venni az előző 24 óra jobbnál jobb sörei után a csapolt Sopronira, így bár szurkoltam én is, nem tudtam felvenni azt a ritmust és hangulatot, amit a győriekkel kiegészült keménymag nyomott. 

Ezt már nem bírtam a cseh kirándulás után.

A meccs viszont nem volt unalmas. A Kerület kezdett jobban, de csak helyzetecskéket sikerült összehozni az első ivószünetig. Ezzel szemben a Mosonmagyaróvár két veszélyes támadást is vezetett, az egyik után tizenegyest kaptak a hazaiak (a másik oldalról nézve fene tudja, mennyire jogosan), amit értékesítettek is, 1–0. Az egyenlítésre nem kellett sokat várni, az első igazán veszélyes óbudai támadás végén Szalka megpattanó lövése a hálóban kötött ki, 1–1.

Több kakaskodás, lökdösődés is kialakult az első félidőben, de a délelőtti cseh meccset megjárt társaságunk számára a csúcs a félidő végén befújt közvetett szabadrúgás volt a 16-oson belül, nagyjából akkora távról, mint a cseh megyein. Itt legalább biztosan tudtuk, hogy reklamálásért járt a szabadrúgás a Móvárnak, Hajagos sárgát is kapott. Szerencsére az, ami a cseh hatodosztályban sikerült, itt nem, nem született gól a lehetőségből. Kérek szépen minden olvasót, hogy jelezze kommentben, ha látott már élőben egy nap kettő, a 16-oson belül befújt közvetett szabadrúgást! Sőt, az is elég, ha ismer olyan embert, aki látott már ilyet - én ezelőtt talán egy-két szezononkét egyszer találkoztam ilyesmivel, ha nem ritkábban.

A második játékrész egyértelműen a Kerületé volt, az első 20-25 percben mutatott játék volt talán a szezon eddigi legjobbja. A tavaly még NB II-es, idén eddig a meccset megelőzően két gólt kapó Mosonmagyaróvárt végig beszorította a Kerület, nem hagyva sanszot a hazaiaknak. A 61. percben Vankó, a 65-ben Bencze talált be, 3–1 ide, ez már valami!

A negyedik gólra is volt sansz, aztán az utolsó tíz perc, maximum negyedóra a hazaiaké volt, de kevés nagy ziccert alakított ki az MTE, lényegében simán behúzta a három pontot a Kerület. A héten másodjára!

Az ötnapos és ötmeccses menetelésemet két Kerület-győzelem zárja keretbe, ez így tökéletes; sűrű, de kiváló hetet zártam. Azt nem mondom, hogy a közeljövőben tervezek még ennyire intenzív hopperkedést, se erőm, se időm nem lenne hozzá, ez a mostani öt nap viszont remekül sikerült. Annyira, hogy majdnem egy hétbe telt posztot írni róla!