Tizenhat év és még néhány hónap telt el 2004 júniusa óta, amikor a BVSC utoljára országos (NB-s) bajnokságban szerepelt. Akkor a harmadosztályt jelentő NB II-ből estek ki a zuglóiak, ezt követően megszűnt a felnőtt labdarúgás a klubnál, és csak 2012-ben alakult újra. Az újjászervezett BVSC az első pár akadályt könnyen vette, de a BLSZ II. osztályában már éveket töltött el, mire sikerült feljutnia a blasz egybe, ahonnan egyből ment is tovább az NB III-ba. 

Nagy dolog a BVSC újbóli felkerülése a magyar futballtérképre, hiszen egy komoly tradíciókkal rendelkező klubról van szó: a csapat történetének nagyrészét a másodosztályban töltötte el, az 1990-es évekig csak egyszer jutott fel az élvonalba, de a harmadosztályba is csak ritkán szállt alá. A kilencvenes években szinte végig NB I-es volt a BVSC, ráadásul olyan játékosok fordultak meg Zuglóban, mint Dárdai Pál vagy Bognár György, Dárdait innen vitte el a Hertha. A kétezres évek első fele a magyar klubfutball legsötétebb időszaka volt, sorozatos megszűnésekkel, kétes szponzorokkal, átnevezésekkel, költözésekkel (bodajki Siófok, siófoki Diósgyőr, soproni REAC és társaik). Ezek az évek nem kímélték a kisebb budapesti klubnak számító BVSC-t sem, a csapat előbb kiesett az élvonalból, majd eltűnt a süllyesztőben.

Tizenhat évet követően tehát a BVSC visszatért az országos bajnokságokba, első meccsén 1–1-et ért el Salgótarjánban, első hazai meccsén pedig az Mezőkövesd második csapatát fogadta. Bár nem túl érdekes ellenfélről van szó, a hosszú böjt után mindenképpen érdekes találkozót vártam, erre ráerősített a Facebook-on hirdetett esemény is, mely szerint a BVSC ultrái közös vonulást szerveztek kocsmájuktól  a stadionig. Ehhez képest mindössze két-háromszáz néző jött össze a meccsre, és csak egy maroknyi ultra, akik bár kitartóan végigszurkolták a meccset, nem készültek koreográfiával. 

Hozzá kell tennem, hogy bár sikerült a kezdésre kiérni a mérkőzésre, a találkozó előtt ivott sörök elfeledtették azt az apróságot, hogy már nem a BLSZ-ben vagyunk, és minden bizonnyal kell majd fizetni belépőt, ám ez kártyával ugye nem fog menni... A kezdést ennek ellenére megvártam, éppen azért, mert számítottam valamire az ultráktól, a lelátóra pedig jól rálátni kintről is. A frissen kivett pénzzel sikerült az első húsz perc végére visszaérni, a többi néző elmondása szerint semmiről nem maradtunk le.  Az első félidő maradékát a napos oldalon töltöttük el, a meleg elviselésében az 550 forintos Pilsner segített. Nem olcsó, de legalább jó. A belépő amúgy egy ezres, ami NB III-ban nagyjából átlagosnak mondható ár.

Az első játékrészben aktívabb volt a BVSC, igazán nagy ziccert én nem láttam, ám egy szabadrúgást követően elképesztő szerencsétlenkedést mutatott be a kövesdiek védelme, amit a hazaiak kihasználtak, a 43. percben így 1–0-ra módosult az állás. 

A küzdelem dominált... Jogosan villan a sárga!

A második félidőt már a főlelátóról néztük, a keménymag mögül, néha-néha beszállva a szurkolásba. A játékrész elejét kicsit megnyomta az első csapat egy-két játékosával (például az utánpótlás válogatott Torvunddal) megerősített mezőkövesdi fakó, majd a BVSC vált veszélyesebbé. Egy szöglet után megszületett a hazai gól, ezzel lényegében eldőlt a meccs, a csereként beálló Hrepka pedig többször is növelhette volna az előnyt.

Ha már korábban szóba került a REAC: a klub életéhez igen szomorú módon kapcsolódik a képen látható magasház. 

A végére a Mezőkövesd II. teljesen elfáradt, simán nyert 2–0-ra a BVSC, ezzel két meccs után az élmezőnyben áll, míg a kövesdiek második csapata utolsó az NB III. keleti csoportjában. A BVSC legutóbbi harmadosztályú szezonjában amúgy még a Mezőkövesd első csapata volt ezen a szinten, nem a fakó, ám a város azóta adott egy NAV-vezért/államtitkárt az országnak, így a foci is felvirágzott Matyóföldön.

Járt a végén a pacsi.

Bár látványosabb visszatérést vártam, örülök, hogy a BVSC visszakerült a magyar foci térképére, sok olyan klub szerepel magasabb osztályban, akik helyett szívesen látnám őket!