A csodacsatár hiányában nem esett gól a pilisi rangadón

Február végéhez közelítve végre egyre több bajnokság folytatódik már a magyar labdarúgás alsóbb szintjein is. Szombaton egy kiadós pilisi túrát zártam Piliscsabán, ahol a megyei másodosztály küzdelmi kezdődtek meg.

Talán még emlékeztek rá, hogy januárban pár kirándulós poszttal ütöttem el az uborkaszezont. Ezek közül az egyiket páran részben megvalósítottuk szombaton, igaz, a Pilis-tető másik oldalán ereszkedtünk le, a Nagy-Szoplák és a Nagy-Bodzás alatt, Piliscsév határában jutottunk el a Nagy-Kopaszra, ahonnan már csak egy "ugrás" volt Piliscsaba a sártengerben. A kényelmes tempónknak és a terepviszonyoknak hála (fent a jeges hó, lent a sár nehezítette a túrát) a Piliscsaba–PILE-Szántó mérkőzés második félidejére értünk csak oda. Mint kiderült, ez nem volt nagy baj.

A meccs a Pest megyei másodosztály északi csoportjának 12. fordulójában került megrendezésre, a masszív középcsapatnak számító hazaiak fogadták a hátsó régióba tartozó, szomszédból érkező csapatot. Azért nem is a település nevével hivatkoztam a PILE-Szántóra, mert sem azt nem mondhatom a csapatra, hogy "pilisszántóiak", sem azt, hogy "pilisszentkeresztiek", hiszen egy összevont klubról van szó, aminek az otthona ugyan általában Pilisszántó. Mindenesetre egyik falu sem esik túl messze Piliscsabától, bár nem klasszikus szomszédvári rangadót játszottak felek, azért rá lehet mondani, hogy pilisi rangadó.

Ilyen időben indultunk délelőtt a Két-bükkfa-nyeregtől.

A piliscsabai pályánál pedig ilyen idő várt, de útközben volt ennél rosszabb is. Először amúgy ki akartam vágni a kép széléről azt a Transitot, de igazából elég menő, szóval elfér ott.

Érkezésünk után nem volt nehéz megtudni, hogy mennyi az állás, ugyanis jó 30-40 ember nézte az utcáról a mérkőzést. Szerencsénkre nem esett még gól, nem maradtunk le semmiről. Egyébként ezért is imádom a megyei bajnokságokat, teljesen mindegy, hogy zárt kapus a meccs vagy sem: itt konkrétan öt méterrel kellett hátrébb állni a normálisnál.

Így, hogy a második félidőre érkeztünk, persze a legelitebb helyekre, azaz a pálya melletti farönkök elfoglalására esélyünk sem volt, de a kerítés mellett volt még hely, az idegenekkel szemben még a másfél méteres távolságot is betartottuk.

Szép nézőszám.

Sajnos hamar kiderült, hogy nincs a pályán a piliscsabaiak legismertebb játékosa, házi gólkirálya, csodacsatára; Souleymane Youla. A korábbi kispesti gólvágó a keretben sem volt, mint utólag megtudtam, családi okok miatt volt távol. A hiányát meg is érezte a Csaba: a hazaiak ugyan aktívabbnak tűntek, de támadásaik nem voltak különösebben veszélyesek, gólhelyzetet nem is láttunk. Hallottam is, ahogy a nézők hiányolják a korábbi NB I-es csatárt, mondván, egyik-másik helyzetet simán beverte volna.

Egy-két mókásabb beszólást azért feljegyezhettem volna, de mivel a túra után álldogálva kellemetlenül hideg volt az idő, ezért nem vettem le a kesztyűmet. Az viszont megmaradt, ahogy a vendégek kapusa több ízben beszólt a bírónak, és mégsem kapott lapot. "Ott állsz egy méterre tőle, és nem fújod le, bazmeg? Hát mi kell neked ahhoz, hogy lapod adj?"

A szántói hálóőr.

A szűk 45 perc alatt, ami láttunk, összesen talán 3-4 kapura lövést jegyezhettünk volna fel, míg a mezőnyben a Piliscsaba volt aktívabb, a kapura a PILE-Szántó volt veszélyesebb. Nem tudom, mi történt az első félidőben, de teljesen igazságosnak tűnt a döntetlen. Érdekesség, hogy a PILE első alkalommal ikszelt a bajnokságban, ez volt a csapat negyedik pontszerzése. Az eredménnyel a Piliscsaba 13 lejátszott meccsel a hatodik, míg a PILE-Szántó 12 meccsel a tizenkettedik, a két klub között 13 pont a különbség a tabellán.

Kékben a Piliscsaba, rikító sárgában a PILE-Szántó.

Tizenhat kilométer túrázás után, a hideg szélben elégnek bizonyult egy játékrész, főleg úgy, hogy a meccs színvonala sem verte az eget és izgalmakban sem bővelkedtünk. Ennek ellenére azért fel sem merült senkiben, hogy ennél jobb szórakozás lenne a tévé előtt NB I-et nézni, ahol ugye még ennyi néző sem lehetett, mint itt a helyszínen.

A legkeményebb ultrák az utca túloldalán lévő kerítésről nézték a meccset!

Továbbra is tartom, hogy amíg nincs jobb lehetőség meccsre menni, addig a megyei bajnokik követése az utcáról a legjobb kompromisszum, ennek jegyében kezdem meg a tavaszt, közben titkon reménykedve abban, hogy mire igazán jó idő lesz, a lelátóra is felülhetek.