Az elmúlt napok, hetek Fradi-ajnározása közben bármilyen kiritikai vélemény az FTC-vel kapcsolatban hatalmas ellenérzéseket váltott ki a ferencvárosiakból. Azt még korábban leírtam, hogy én miért nem örülök a Fradi sikerének, alapvetően a futballkultúrával áll összefüggésben a dolog, ahogyan azt akkor ki is fejtettem. Az FTC-ben futballozó légiósok magas számára eddig csak a Facebookon tértem ki, de most, hogy teljessé vált a Bajnokok Ligája csoportkörének 32 fős mezőnye, már tényekkel is meg lehet cáfolni a fradisták kedvenc érvét.

A megfigyeléseim alapján három reakció fordult elő a fradisták részéről arra, hogy az FTC nem is igazán tekinthető magyarnak ennyi légióssal. Most szögezném le, hogy szerintem egy klubcsapat eleve nem reprezentálja az országot vagy a nemzetet, tehát tőlem a teljes keret lehetne magyar, akkor sem tartanám az ország sikerének a Fradi eredményét. Ugyanakkor azt, hogy a magyar bajnokságot képviselik, nem lehet vitatni, de nem is ez a lényeg, egyszerűen csak érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy a kettő-négy hazai játékos a kezdőben nemzetközi szinten is kevés.

Ugyan motoszkált egy kis rossz érzés bennem a vasárnapi, füredi túra előtt, mégis, ha szóba került a héten a meccs, azt mondogottam, hogy papírforma szerint gáláznia kell majd a Kerületnek. A Balatonfüred egy ponttal az utolsó, a Kerület hibátlanul az első, ez még idegenben sem lehet kérdés. Na persze, mintha nem magyar focin nőttem volna fel...

Amióta lényegében ellenőrzés nélkül ömlik a magyar fociba a pénz, ott motoszkálhat a háttérben a kérdés: mi lesz, ha egyszer elzárják a csapot? Sajnos úgy tűnik, amint erre lehetőség nyílik, tényleg elzárják a csapokat, amivel az egyik végletből rögtön át is kerülünk a másikba. Miután sem a balmazújvárosi foci, sem pedig az érdi kézilabda nem a szívügyem, ezért ezzel nem is foglalkozom, viszont sajnos megint itt a példa rá, hogy az ostor azon csattan, aki a legkevésbé szolgált rá. 

Örültem neki, hogy a Kerület a Balmazújvárost kapta a Magyar Kupában. Nem azért, mert olyan nagyon vágytam volna egy hajdúsági túrára, sőt. Azonban minden focit kedvelő magyar tudja, hogy Balmazújváros nemcsak egy sima csapat a megyei első osztályban, hanem egy szimbólum is egyben. 

Nemzeti érzelmű, a magyarságára büszke, a focit imádó emberként természetesen büszke vagyok Magyarország futballkultúrájára. Igaz, hogy a magyar futball jelenleg minden nemzetközi összevetés szerint mélyen van, és messze van azoktól az országoktól, ahol igazi futballkultúráról lehet beszélni, ám ettől még mi is beletartozunk abba az elitbe, aminek a tagja Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Hollandia vagy akár Skócia. Ez nem a mai, modernfoci által létrehozott, és a pénz által konzervált elit, hanem azon országok csoportja, ahol száz éve, hetven éve, és harminc éve is létezett nemzetközi szinten releváns klubfutball.

Ezeknek az országoknak megvan az a sajátos kultúrája, hogy nem kényszerülnek arra a szurkolók, hogy a riválisaik sikeréért szorítsanak. Teljesen természetes Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban vagy Hollandiában (és még sorolhatnám), hogy egy klubcsapat sikere nem az ország és a nép sikere, hanem egy adott csapaté. Még csak nem is városé, képzeljük csak el, ha Londonban egész London sikerének nevezné valaki a Chelsea vagy az Arsenal nemzetközi kupagyőzelmét (ugyanez Milánóban és Madridban is működik). Ráadásul ez nem valami nyugati kiváltság, Splitben sem szurkol senki a Dinamo Zágráb minél jobb szerepléséért.

Az előzetes terveim szerint három meccsre mentem volna ki a múlt héten Veszprém megyében: szerdán a Veszprém–Kerület találkozóra, a hétvégén pedig a megyei harmadosztály csodálatos világában előbb Balatonkenesén, majd Bakonynánán merültem volna el. A vége az egésznek az lett, hogy egy minimális ízelítő jutott a megye háromból, de meccset nem láttam a megyében.

Szombat délelőtt a Gázgyár hazai pályán játszott a SZAC ellen, ez volt az első délelőtti hazai meccse a csapatnak a bajnokságban, igaz, még csak a harmadik fordulónál tartunk. Kellemes ebéd előtti időtöltés a Gázgyár-pályára kilátogatni, ráadásul ismerős arcokba is botolhat az ember, és ehhez még csak óbudainak sem kell lenni: a címben elsütött szójáték a Gáz idei szerzeményére, Józsi Györgyre vonatkozik, de ne szaladjunk ennyire előre!

Ez a lövés még nem jutott el a kapuig.

A korai kezdés ellenére a mérkőzés előtt még bicikliztem egyet, így természetesen alig értem ki időben, a csapat csodálatos indulóját a pálya melletti utcában hallgathattam meg, miközben a macskakő a lelkemet is kirázta belőlem. Kései érkezés ide vagy oda, a büfébe még benéztem, és 500 forintért egy jó zsíros deszkát és egy meggyes sört is sikerült vennem. Meggyes sört, igen, mégiscsak délelőtt 11 óra volt...

Lehetne kreatívabb a cím, hiszen még korábban elsütöttem egy hasonlót, de az a helyzet, hogy nem lehetne jobban leírni a tatabányai túrát. Az NB III. hetedik fordulójában a III. kerületi TVE Tatabányára látogatott, ami egyértelműen a szezon egyik legérdekesebb idegenbeli meccsének ígérkezett, nem mellesleg az eddigi legnehezebb mérkőzése volt az óbudai csapatnak.

Fotó: III. kerületi TVE Facebook

Tatabányán már sokszor voltam meccsen, de egyszer sem szurkolóként, mindig a sajtóban, tudósítóként. Éppen ezért nagyon vártam ezt a túrát, az pedig csak emelte a hangulatot, hogy a meccs előtt a Sport Hotel éttermében együtt söröztek a két csapat szurkolói. Igaz, nagyon mást nem is lehetett volna tenni a kialakítás miatt (sőt, a szünetben is ez volt a büfé!), nem éppen a legbiztonságosabb módszer, de egy szavam sem lehet, mert így Pilsnert ihattam a meccsen.

A beugró 800 forint, ami olcsónak számít, főleg ezért a stadion-élményért, és a teljesen felújított vizesblokkért. Máshol csak korlát van és mobillelátó drágábban.

A tatabányai stadion egyike azon létesítményeknek a nyugati csoportban, ami tényleg egy stadion, ami már önmagában hozzátesz a hangulathoz (ilyen még többek között Nagykanizsa és Pápa). Az persze érdekes kialakítás, hogy a hazai keménymag ugyanazon az oldalon van, mint a vendégszurkolók, míg a túloldalon az igazi ülőhelyek, a VIP és a sajtó van, egyszóval a tribün. Kultikus stadion ez, amellett, hogy Magyarország szinte minden valamire való klubja megfordult itt, többek között a Real Madrid, a Stuttgart, a Guimares és két bécsi klub, a Rapid és a First Vienna is jártak itt, és ki ne tudná, hogy ezek közül egyik sem tudott nyerni a stadionban. Abban a stadionban, aminek lelátói nem sokat változtak az elmúlt 40 évben, amióta az előbb említett klubok jártak itt.

Nem ragozom tovább, nagy élmény volt, hogy a Kerület idelátogatott, ennek megfelelően talán harmincnál is többen gyűltünk össze a vendégben. Az első félidőben beigazolódtak azok a félelmek, hogy ez kemény meccs lesz, jóval nehezbb, mint a korábbiak. Valóban sokáig csak gyűrték egymást a csapatok, majd a 22. percben Kocsis révén vezetést szerzett a Bányász.

Közel 500 perc után kapott gólt a Kerület a bajnokságban, egy kivétellel Jeszy védett - most is, de a gólról nem tehetett a szülinapos cerberus.

Sajnos a szünetig sok biztató jelet nem láttunk, talán többet birtokolta a labdát a Kerület, de igazán nagy helyzet nem adódott egyik oldalon sem, bizonyította a Tatabánya, hogy nem egy átlagos újonc. Ez egyébként a keretükre is igaz, mert bár a megyeiben töltött évek után tértek vissza a futballtérképre, több olyan játékos volt a keretben, akire még az NB II-es utolsó szezonból emlékszem - például a csapatkapitány, Kovács István.

A szünetben bizony a hazaiak voltak jobb hangulatban a büfévé avanzsáló Sport Hotelben, én ekkor simán aláírtam volna a döntetlent. Szerencsére a játékosok motiváltabbak voltak!

Tökéletes lehetőség potyázni.

A második játékrészben sokkal jobb volt a Kerület, végre volt átütő erő a csapatban a 16-os környékén, egyértelmű volt, hogy lesz gól előbb-utóbb. A Tatabánya egyszer-egyszer veszélyeztetett, sőt, még 1–0-nál volt egy olyan fejesük, amit valószínűleg együtt imádkoztunk ki, kétgólos hátrányból még ezzel a játékkal sem jött volna vissza a csapat.

Így viszont az egyre nehezedő nyomás Czvitkovics lövésével ért góllá, majd óriási utolsó negyedóra következett. A lelátón végig jó volt a hangulat mindkét oldalon, az utolsó percekig a jóval nagyobb létszámban lévő hazaiak voltak hangosabbak, ám az utolsó percekben szerintem túlkiabáltuk őket. Nem tudom biztosan, mert nem hallottam mást, csak az óbudai biztatást... A 88. percben igencsak lesgyanús helyzetből indult meg Remili a balszélen, és hiába nem az ő meccs volt ez eddig, tökéletesen adta be a labdát, az érkező Rabatin pedig nem hibázott, 1–2.

A második félidő hosszú ideje a legizgalmasabb és legjobb félidő volt Kerület-meccsen, a hangulat is ehhez volt mérhető, az első félidő nélkül pedig ez nem lett volna ilyen jó, szóval ez így kerek, így volt tökéletes. Kétség sem férhet hozzá, hogy megérte elutazni Tatabányára!

Sok van még hátra nagyon, de egy csapat, ami az ilyen nehéz, kiélezett meccseket is képes megnyerni, az bajnok lesz. Ahogy megszakadt a kapott gól nélküli sorozat, úgy előbb-utóbb a győzelmi széria is véget fog érni, de ha úgy játszik a Kerület végig, mint a tatabányai második félidőben, akkor meg fogja nyerni ezt a bajnokságot és fel fog jutni. "Csak" tovább kell menni ezen az úton...

Hamarosan elbontják a csillaghegyi sporttelep (Külker-pálya) lelátóját, ezzel eggyel kevesebb lesz a megmaradt budapesti falelátós pályákból. Bár a felújítással kapcsolatban egyelőre kevés az ismert konkrétum, várhatóan új öltöző épül, elforgatják a centerpályát, és több műfüvespálya is helyet kap a komplexumban. A falelátónak és a régi büfének annyi.

Itt sem szaladnak már ki játékosok a gyepre, nem úgy két és fél éve!

Amióta megvettem az új biciklimet, motoszkál a fejemben, hogy le kéne tolni az "Óbuda-szlalomot", ami abból állna, hogy egy nap megyek ki a Kerület, a Gázgyár és a Csillaghegy hazai meccseire. Ehhez persze jó sorsolás is kell, bár halvány reménysugarat adott, hogy a Gázgyár rendszerint szombat délelőtt 11-kor játszik, míg a Kerületnek van három szombati meccse ősszel, nyilván délután. Maradt kérdésnek a Csillaghegy, ám amikor végre elkészült a BLSZ III. sorsolása, és infókat kerestem a meccsekről, belefutottam a CSMTE oldalán a szomorú hírbe: a csapat a Goldball-pályán játssza hazai meccseit.

Elszomorító látvány.

Nem mondom, hogy meglepődtem, mert rég pletykálták már a csillaghegyi pálya felújítását. A munkálatoknak már el kellett volna kezdődnie, ám ez még nem történt meg. Kerestem a klubot, de folynak a tárgyalások az ügyben, érdemi új infókat nem tudtak adni, ez érthető is, igazából örülök annak is, hogy egy hatodosztályú klubot ilyen könnyen elértem.

Egyik reggel úgy döntöttem, meccs nélkül is elbiciklizem egyszerre mindhárom óbudai pályához, mert miért ne? Igazából ez annyi pluszt jelentett a szokásos kerekezésemhez képest, hogy kimentem egészen Csillaghegy északi végére, a Márton úti pályára. Szomorú látvány fogadott: a büfé már kipakolva, a pályát benőtte a gaz. Fotózgatás közben egy robogós ember megszólított, majd miután megbeszéltük, hogy nyugodtan fotózhatok, elmondta, hogy hamarosan úgyis elbontanak mindent. Meglepettségemre teljes természetességgel felelte: "mit gondol, miért néz ki így a pálya?"

Tőle tudtam meg, hogy a tervek szerint elforgatják a pályákat és új öltöző épül, a régi épületet lebontják. Hosszabb beszélgetésre egyikünknek sem volt ideje, így nem mentem bele abba, hogy a falelátó talán értéket képvisel és maradhatna. Vélhetően annyira leromlott az állapota, hogy nem érné meg (vagy nem is lehet) bármit kezdeni vele, így már csak a felújítás előrehaladottságán múlik, mikor tűnik el egy újabb falelátó Budapestről. Örülök persze, hogy nem lesz az enyészeté a csillaghegyi klub is a lelátóval együtt, de nagyon sajnálom ennek hangulatos, igazi régi időket idéző sporttelepnek az eltűnését. Lesz helyette új, csak az már nem olyan lesz.

Igazán jó kis büfé volt ez, nem beszélve a VIP-nak számító asztalokról.

Ezzel az is eldőlt, hogy 2018 tavaszán jártam először és utoljára meccsen Csillaghegyen a régi pályán. Méltatlan, hogy mindössze egyszer láthattam élesben ezt a létesítményt, de hát mégiscsak a harmadik számú óbudai klub (még ha az Unione jobban is áll, vagy ha a 43. számú Építők ide is költözött), BLSZ II-III-ra rendszeresen kijárni pedig tényleg komoly teljesítmény. Itt a blogon a budai focipályákat bemutató poszt első részében írtam erről a csodálatos helyszínről, de a képeket most is felidézem. A 2018-as beszámolóm igazi esszenciáját is a képek adták, a szövegről most elég annyi, hogy hogy bár az élmezőnyben volt akkor a Csillaghegy, simán kikapott 2–0-ra a szemerkélő esőben az utolsó helyen álló Budai XI-től. Az akkori állapotokhoz képest a lerohadás és a gaz mellett feltűnő, hogy a teqball pálya elkerült onnan. Hát igen, amúgy is tájidegen volt...

Így azért jobban nézett ki a büfé környéke.

2018

2020, első blikkre, innen nézve nem is nagy a különbség.

Ide most már fel sem mehettem.

Ilyen sem lesz már ezen a pályán, de a sporttelepen azért lesz még foci. Legalábbis nagyon remélem.

 A Csillaghegyi MTE csapatát 1904-ben alapították, a klub a második világháború idején és az ötvenes években szerepelt a másodosztályban, azóta nagyjából folyamatos hanyatlást követően a BLSZ különböző ligáiban játszanak. 1950-ben ezüst, 1951-ben és 1952-ben bronzérmet nyert a Csillaghegyi Vörös Lovogó a másodosztályban. A klub az 1940-es években a MOVE nevet is viselte.

A 2000-es évek elején volt egy rövid fellángolás, ennek csúcsa volt a 2008/2009-es szezon, amikor a Csillaghegy feljutott az NB III-ba. Érdekesség, hogy a harmadosztályra már ekkor sem volt alkalmas a pálya, a hazai mérkőzéseit ekkor a Hévízi úton játszotta az együttes.

Érdekesség még a klubbal kapcsolatban, hogy a 2014/2015-ös szezonban komoly szurkolói jelenlét volt itt az Ultras Csillaghegy részéről, látványos koreóval, drapikkal és füsttel jelentkeztek a szurkolók. Hogy azóta mi van velük, nem tudni, de két éve egy-két lelátói matrica emlékeztett csak a komolyabb szurkolói életre.

A mögöttünk hagyott hosszú hétvégén végre ismét lehetőségem volt bővíteni a meglátogatott cseh (és egyben a prágai) focipályák számát, ennek a beszámolója pedig remek alkalmat kínál a prágai focicsapatok és stadionok rövid bemutatására.

A cseh futball legtöbb osztályában ezen a hétvégén kezdődött a bajnokság, ennek ellenére Prágában viszonylag kevés mérkőzést rendeztek. Ha a hazaút miatt elérhetetlen vasárnap délutáni, esti találkozókat nem nézzük, szinte alig maradt valami. Végül a négyfős társaságunk összesen három meccset nézett meg, szombat délelőtt szétváltunk, hárman egy holešovicei csapat meccsére mentünk, míg a hármunk által már tavaly is látott párosításra, a Slavoj Vysehrad–Dukla Prága meccsre látogatott a társaság duklás tagja. 

A cseh alsóbb osztályok esszenciája, "pivo a klobasa"

Mielőtt rátérek a lényegre, egy kis gyorstalpaló: az öt legnagyobb prágai klub a Sparta, a Slavia, a Bohemians, a Dukla és a Viktoria Žižkov, ez az öt klub volt bajnok. A Dukla és Žižkov jelenleg másodosztályú, az első két osztályban a szintén második ligás Slavoj Vysehrad csapatával együtt hat prágai klub található. A cseh harmadosztály két cseh és egy morva csoportból áll, prágai klubok értelemszerűen az előbbi két csoportban találhatóak, összesen hét. A hét csapatból három fakó (Dukla, Slavia és Bohemka), egy akadémia (na nem úgy, mint a Felcsút, hanem tényleg), a Povltavska, és van még három igazi csapat, a Vltavin, az Admira és Motorlet.

Csehországban a negyedosztályban 90 csapat szerepel, hat csoportra osztva, regionális alapon. Érdekesség, hogy a három cseh csoportban nincsenek döntetlenek, tizenegyesekkel döntik el az ikszre álló mérkőzéseket, viszont a negyedosztály másik három (morva-sziléziai) csoportjában, és minden más bajnokságban a megszokott rend szerint zajlanak a meccsek. Ezen a szinten csak két prágai klub szerepel, az Aritma és Meteor.

 A Ďolíček, a csodálatos Bohemka csodálatos otthona, amit most sajnos csak kívülről láthattam.

Innen lefelé jön a megyei illetve a BLSZ cseh megfelelője. Ezen a szinten második csapatokat, külső kerületek klubjait, vagy Prágához csatolt falvak csapatait találjuk. Két éve egy külső kerület, Košíře csapatának, az Uhelné sklady-nak az otthonában jártam, most viszont lényegében az agglomerációba mentünk ki, amikor a Přední Kopanina és az Újezd összecsapását néztük meg. Magasabb szinten egyébként a Žižkov, a Slavia és a Bohemka otthonában jártam, valamint a Slavoj ideiglenes otthonaként szolgáló, korábban a válogatott által is használt Evzena Rosickeho stadiont láthattam belülről az elmúlt években.

Ezek tavalyi képek, de szinte napra pontosan ugyanekkor volt a Slavoj Vysehrad–Dukla meccs, és akkor is három góllal nyertek a vendégek.

A hosszúra nyúlt bevezetés után az időrendiségnek megfelelve nézzük előbb a Vltavin–Písek találkozót a cseh harmadosztályból!

Valamiért a cseheknél szokás 10:15-kor is kezdeni meccset, ekkor került sor erre is. A Loko Vltavin csapata Prága hetedik kerületében, Holešovicében játssza meccseit, akárcsak a Sparta. A Loko pályája a Moldvához közel fekszik, a folyóhurokban. Prágához képest viszonylag szegényes a közvetlen környék kocsmakínálata, bár egyébként a kerületben csodálatos vendéglátóegységeket is találni, de nem közvetlenül a pályánál. A korai kezdés miatt ez annyira nem okozott traumát, egyébként is 31 korona volt csak a 10-es Gambrinus a büfében, hozzá 50 koronáért remek kolbász járt mustárral és kenyérrel, ahogy a poszt nyitóképén is látható. Kiváló reggeli ez egy sörözős este után, főleg úgy, hogy egy lelátón fogyasztja az ember. A beugró egyébként 60 korona volt, ám ezért rendes jegy, sőt, kis műsorfüzet is járt.

Csodálatos enteriőr.

A Loko stadionja nem egy nagy eresztés, a hosszúkás klubház oldalán van egy pársoros lelátó, a túloldalon meg a reklámok és egy kalyiba mellé csak egy minimális vendégszektor jutott. A klubház mellett egy lakókocsi a büfé, mellette asztalok, sörpadok és ernyők is vannak, egyértelműen ez a terület a sporttelep legjobb része, a nagyjából 100 néző harmada itt tobzódott. Az idillt még a bejárat melletti komposztáló bűze sem tudta megtörni...

Óriási jelenség volt a két (kettő, azaz 2!!) vendégszurkoló, akik dobbal és két drapival érkeztek a fővárostól 100 kilométerre fekvő városból, és amíg sütött a nap, félmeztelenül szurkoltak. Miután hazai tábor nem volt, a písekiek kántálása volt az egyetlen szurkolás.

Tisztelem őket.

A játék képe alapján a Vltavin jobb csapat, az első percektől kezdve veszélyesebb volt a hazai együttes, több rontott ziccer után nagyjából a tizedik percben szerezték meg a vezetést az olasz Carlo Maria Maione találatával. Egy darabig még nyomott a Loko, aztán sokáig úgy tűnt, érvényesül a futball egyik alaptörvénye, és a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát: a félidő végén, és a második játékrész elején is veszélyesebb volt a Písek, a vendégek még egy kapufáig is eljutottak. A 64. percben aztán az olasz támadó újabb gólja eldöntötte a meccset, a gólpasszt a kameruni Abena adta. Kis túlzással, az első osztályban nincs ennyi külföldi, bár persze nem is kis túlzás, hiszen ők ketten voltak összesen nem csehek a pályán.

Az első két gól szerzője középen, mellette a két gólpasszos.

Az utolsó húsz perc egész sok eseményt hozott, mindkét oldalon esett egy-egy gól, de a Písek 88. percben szerzett találata csak szépségtapasznak volt jó. Lehetett volna ez nagyobb verés is, összességében megérdemelten nyert a Vltavin. A magyar harmadosztályhoz képest ez a pálya igen rossz minőségű volt egyébként, a játék képe viszont simán elfért volna itthon is egy harmadosztályú alsóházi meccsnek, de egyébként egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik klub fel tudnak jutni az NB II-be, igaz, meglepne, ha a Loko nem az élmezőnyben végezne akármelyik csoportban.

Főleg a meccs elején kellett az árnyék a fenti "VIP-sorban".

Ezzel párhuzamosan a másodosztályban a Dukla 3–0-ra nyert a Slavoj ellen, túratársunk elmondása alapján körülbelül 200 néző volt kíváncsi a találkozóra, ebből nagyjából 30 ember volt a Dukla tábora. Tavaly hasonló érdeklődés mellett 4–1-re nyert a Dukla, akkor a másnaposságtól szenvedve is élvezhetőnek találtam a meccset.

Pár órával és pár sörrel később Prága külvárosa felé vettük az irányt, a reptér szomszédságában fekvő Přední Kopanina nevű faluba, ami harminc éve Prága része. A teljesen falusias környezetben egy étterem udvarán át vezet az út a takaros kis pályára, aminek még egy minilelátója is van. Némileg meglepő módon belépőt is szedtek az ötödosztályú találkozón, de a 35 korona igazán nem volt nagy ár ezért az élményért, ráadásul rendes jegy is járt érte. A sörkínálat számos kocsmáénál is jobb, Únetické 10-es és 12-es, Řeporyjský 12-es félbarna és Pilsner van csapon, ebből az utóbbin kívül mindent sikerült is inni. A Řeporyjský egyébként gyakorlott cseh sör rajongóként, a sokadik csehországi látogatás alkalmával is teljesen új sör volt nekem, csak ezért is megérte volna ide kimászni, de.

Egyszerűen tökéletes ez a lelátó.

De nagyon jó szórakozást nyújtott a Přední Kopanina–Újezd Prága meccs is, igaz, az első félidő legérdekesebb eseménye az volt, amikor időnként elment egy-egy repülő pár méterre a pálya felett. Fogalmazzunk úgy, hogy a küzdelem dominált, az eső is rákezdett, de nem sok lövéssel tették próbára a kapusokat. A félidő vége felé a lelátó utolsó sorában álldogálva egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki azt mondja a telefonba: "futballmeccsen vagyok". Kiderült, hogy nem mi négyen voltunk csak magyarok a meccsen, hanem egy Prágában élő, párkányi honfitársunk is kint volt, aki rendszeresen ki is jár a csapat meccseire. Rendesen meglepődött a magyar szó hallatán, de legalább megtudtuk tőle, hogy a járvány előtt szinte élvezhetetlenné tette a sok repülő a meccseket, szóval jó dolgunk volt.

Háttérben a reptér.

A háttérben látható épület az étterem és egyben az öltöző. Meccsnapokon kívül is érdemes betérni oda.

Egyébként a kis lelátó megtelt, és még a túloldalon is állt pár ember, a reakciók alapján nagyjából 5-6 vendég is volt a körülbelül 60-70 néző között.

Tipikus blasz, gondolom ő is szereti a sört.

A második játékrész önmagában felért egy egész meccsel: összesen hat gól esett, 5–1-re nyert a hazai csapat, potyogtak a gólok. Többet is támadott a Přední Kopanina, így nem meglepő az eredmény, de nem hiszem, hogy bárki ekkora különbséget várt volna, a végén nagy ünneplés is volt az öltözőben. A hazaiaknak egyébként volt egy afrikai származású játékosa is, aki csereként állt be, de itt sajnos nem kaptunk összeállításokat, így nem tudom pontosan, ki lehetett az.

Ez a kép remekül visszaadja a meccs hangulatát.

A két meccset egy nap nézve nem tudtam volna megmondani, hogy két osztálynyi különbség volt a csapatok között, sőt, a pályák között sem érződött ez. Magyar viszonyokhoz hasonlítva az iram nem volt rosszabb egyik meccsen sem az NB III-nál, viszont a technikai különbség látszott, főleg a délutáni találkozó első félidejében voltak hajmeresztő megoldások. Ebből, illetve a két évvel ezelőtti látogatásomból nehéz lenne megmondani, hogy a prágai vagy a budapesti első osztály erősebb-e, de ne feledjük, hogy Prágában az ötödosztály a "blasz egy".

Egy dolog volt szembetűnő: a rengeteg reklám a pályák szélén, még az ötödosztályban is vannak szponzorok, a csapatok nagyrészt piaci alapon működnek. Valószínűleg ez az, aminek köszönhetően az első osztály magasabb szintet képvisel, és részben ennek köszönhetően tart előrébb a cseh futball.