Nem tanultak a szentendrei focisták Csank Jánostól

Kevés olyan magyar edző van, akit úgy tudok tisztelni, mint Csank Jánost (Garami mester ilyen például, ő az etalon!). Nem ironizálok, nyilván mond néha baromságokat, de alapvetően imádom a stílusát és a megmondásait. Éppen ezért alapvetés, hogy ismerem a legnagyobb klasszikusát is: félidőben a 2–0-ás vezetés a legveszélyesebb eredmény, mert akkor már megnyugszik a csapat, és ha az ellenfél hamar talál egy gólt, fel fog pörögni, míg az előnyben lévő együttes csak ki akarja védekezni az egygólos vezetéssel a meccset, nem lesz elég motivált. Na ez az, amire nem figyeltek eléggé a szentendrei focisták!

Szombaton a Pest megyei másodosztály északi csoportjának egyik meccsére, a Szentendre VSE–PILE-Szántó találkozóra látogattam ki. Az már a hét elején biztosnak tűnt, hogy Pest megyei meccsre megyek majd a hétvégén, de az eredetileg tervezett ürömi mérkőzést későbbre halasztották, míg a savanyú, házmesterlelkületű spiclik miatt botrányba keveredett Pomáz Dunakeszire volt kénytelen költözni, de az előzmények miatt annyira nem is akartam forszírozni az ő meccsüket, szóval maradt Szentendre.

A Pilis és a Dunakanyar kapujaként is szolgáló kisváros komoly futballmúlttal rendelkezik, amihez képest a mai helyzet már-már méltatlan. A városban van laktanya, ebből adódóan nem meglepő, hogy a II. világháború előtt a másodosztályig is eljutott a helyi MOVE, míg a szocializmus idején Honvédnak hívták a helyi első számú klubot, aminek Budai II László is volt az edzője. Bocsák Miklós könyve szerint a szentendrei csapat az 1980-as években csak azért nem kerülhetett fel az NB I-be, mert a pártvezetés nem akarta, hogy két Honvéd is legyen az első osztályban. Hogy ez mennyire igaz, az kérdés persze, de az biztos, hogy a 90-es évekig komoly labdarúgóélet zajlott Szentendrén. Ez a rendszert pár évvel követve szintén összeomlott, azóta csak megyei szinten szereplő klubjai voltak a városnak, ezek közül a legtartósabbnak a ma is létező Szentendre VSE bizonyult.

Fontos, hogy a VSE nem az egykori katonacsapatok pályáját használja (de az is létezik még és edzenek rajta, jól látható a 11-es útról is), hanem a HÉV-végállomásától nem messze található Dunakanyar SE-sporttelepet, a csodálatosan hangzó Kőzúzó utcában.

A műfüves pálya mögött a Pilis vonulatai tűnnek fel.

A Szentendre aktuális ellenfele a PILE-Szántó volt, a csapatról pár hete írtam: a Pilisszántó és a Pilisszentkereszt egyesüléséből létrejött klubról van szó. A hazaiak tavaly estek ki a megyeegyből, most viszont csak a nyolcadik helyen állnak, míg a PILE a 15. a 16 csapatos tabellán.

A viszonylag jó időt kihasználva biciklivel mentem a meccsre, ami azért jó 15 kilométer volt Óbudáról. Természetesen nem indultam el időben, az első félidő derekára értem ki, de így is láthattam egy gólt a szünet előtt: a 44. percben egy hazai játékos törhetett egyedül a kapura, ugyan a kapus bravúrral hárított, de a kipattanót Egervári már belőtte. A félidőben megtudtam, hogy ezzel már 2–0 volt az állás, azt pedig már itthon néztem meg, hogy az első gólt is Egervári lőtte. Tehát 2–0-ás szentendrei előnnyel vonulhattak az öltözőbe a csapatok, és akkor itt vissza is utalnék a címre illetve az első bekezdésre.

Érdekes, de itt főleg vendégszurkolókat látni.

Az volt ott a hazai szektor.

Ekkor még nagy volt a hazai csapat öröme.

A szünetben azért gyorsan elugrottam egy sörért, bőven vissza is értem a kezdés előtt. Egyébként pont ez az egyetlen tényező, amire hatással van a koronavírus a szentendrei pályán: sem lelátó, sem korlát nincs a műfű mellett, láthatóan ki is volt taposva a fű az utcán ott, ahonnan jó 10-15 ember társaságában néztem a meccset, vélhetően normál esetben is innen nézik a meccset a helyiek. Rajtunk kívül még a kapu mögött is állt 5-6 ember, így összességében húsz körüli nézőszám jött össze.

Érdekesség, hogy a pálya délnyugati szomszédságában egy gördeszkapark van, ahonnan időnként be is szűrődött a deszkások időtöltésének zaja, amitől egyből kedvet is kaptam a korai Blink-182 hallgatásához, a poszt írása alatt sort is kerítettem erre.

Tökéletes összefoglalója annak, amit szórakozás címen tudok csinálni a koronag*ci alatt: kerékpározás, utcai meccsnézés és sör. Ennél jobb söröket iszom azért általában!

A második játékrész első perceiben is a Szentendre volt a veszélyesebb, a második kihagyott helyzetük előtt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy ne nyerjenek. Botorság volt ez a részemről, nem vettem komolyan Csank mester nagy igazságát!

Az 55. percben egy szöglet után szépített a PILE-Szántó, innentől pedig mintha kicserélték volna a csapatokat: a Szentendrét láthatóan megfogta a gól, a vendégek viszont egyre bátrabban mentek előre. Ennek a 70. percre lett meg a foganatja, amikor egy nagyon szép passzot követően Szmetana lőtte ki a hosszú alsót, 2–2. A mellettem álló vendégszurkolók a gólszerző mellett "Gerit" (az adatbank alapján csak Fetter Gergő lehet az) dicsérték a jó zsugáért, és valóban, nagyon szép labdát kapott a gólszerző, ez akár két-három osztállyal feljebb is elfért volna.

Ha ez bemegy, el is dőlhetett volna a találkozó.

A hajráig komolyabb beszólásokat vagy feszültséget nem észleltem, egy-egy véleményes les miatt kérdezték csak fel az előttünk lengető partjelzőt. A 80. percben aztán elszabadultak az indultak a pályán! A hazaiak kapusa ütközött a vendégek csatárával, a játékvezető nem ítélt büntetőt, de lent maradt a PILE-Szántó játékosa. A szituációt egy komolyabb kakaskodás, lökdösődés követte, aminek a végén a hazai kapust kiállította a bíró, míg a vendégek részére egy sárgát osztott ki, de játékvezetői labdával folytatódott a meccs: a játékot eleve nem is az ütközés, hanem a kakaskodás miatt szakította meg a spori.

Ez már a kakaskodás után történt, a szentendrei kapus éppen az öltözőbe tart a piros lapja után..

Az utolsó bő tíz percben a PILE emberelőnye ellenére a Szentendre játszott veszélyesebben. Érdekes volt, ahogy előbb a szurkolóktól, később a kispad felől is hallottam, hogy a vendégek szerint egy kaput eltaláló lövés is elég lesz a gólhoz a cserekapusnak. Ehhez képest a hangja és a fellépése alapján én nem álltam volna le vitatkozni a csereként beugró cerberussal...

A cserekapus.

A PILE kapura lövése helyett a Szentendre jutott szabadrúgáshoz az utolsó percekben. A lövés nem volt rossz, de jó fél méterrel mellé ment, viszont úgy pattant a kerítésről vissza a labda, hogy érte a kapu hálóját. Én közel álltam, jól láttam az esetet, de a viszonylag távol elhelyezkedő hazai kispad egy emberként ugrott fel ünnepelni, páran a pályára is beszaladtak. Ugyan volt egy-két szentendrei játékos, aki megpróbált reklamálni, hogy gól volt, de később már ők is nevettek, ahogyan a vendég szurkolók is, bíró pedig nem ette meg a trükköt, sőt, a hazai kispadról a pályára beszaladó cserék még sárgát is kaptak jutalmul.

Ez a rendőri jelenlét teljesen normális: szép lassan elgurult a pálya mellett a rendőrautó, és nem vegzálta senki az ott ácsorgó tíz-húsz embert. Ez lenne a normális minden ilyen utcai meccsnézésen, nem az igazoltatás.

A hosszabbítás maradék percei már lecsorogtak az előzőekhez képest komoly események nélkül, igaz, a 92. percben még a vendégektől is kiállt egy játékos, de maradt a 2–2. Az utolsó percekben bármelyik csapat nyerhetett volna, a tabella és az 55. percig mutatott játék alapján a Szentendre érdemelt volna három pontot, de a második félidő oroszlánrészében a PILE-Szántó volt a jobb, így ez az iksz nagyjából igazságosnak mondható. S itt még egyszer utalnék a címre és az első bekezdésre: bár az 55. perc előtt lőhetett volna még egy, mindent eldöntő gólt a hazai csapat, mégis úgy tűnik, elkényelmesedtek az előny birtokában, így a végén örülhettek, hogy nem kaptak ki. Az egy ponttal a Szentendre maradt a 8., a PILE a Dunabogdányt megelőzve feljött a 14. helyre.

A posztírás és a címötlet, illetve a vezérfonal kitalálása után tudtam meg, hogy a héten Csank János kórházba került tüdőgyulladással, nem emiatt jutott eszembe a mester a meccsel kapcsolatban. S természetesen jobbulást kívánok Csank mesternek!