Szombaton hosszabb idő után végre kijutottam egy megyei meccsre, ráadásul nem is akárhova! Úgy alakult, hogy ennek a hideg, borongós hétnek a második felét Balatonkenesén töltöttem, a sok eső utáni szárazabb idő reményében magammal vittem a biciklimet is. Miután szombaton már tényleg nem esett, rögtön kinyílt előttem a világ: tekerhető távon belül több megyei meccset is rendeztek, ezek közül végül a még éppen beleférős Tihanyra esett a választásom (Felsőörs és Balatonkiliti voltak a legerősebb vetélytársak, utóbbi a Balatoni Vasas otthona), amit nem bántam meg.

Nem a szezonra, hanem a naptári évre gondolok, hiába kezdődött egy Dorog elleni legjobb nyolc közé jutásért vívott párharccal az év a Kerület számára, az csak jutalomjáték volt. Az Érd elleni meccs viszont több szempontból is mindent felülírt: egyrészt az egyik legerősebb csapat a Nyugati csoportban, másrészt tavaly miattuk nem jutott fel a Kerület, ráadásul az Érd nem vállalta az NB II-es indulást, míg a TVE szívesen ment volna. A korábbi parázs csaták után, ilyen körülmények között főleg nem a kedvenc csapatom az Érd, a bajnokság állása és a presztízs miatt is egyértelművé vált, hogy ez az a párharc, amit oda-vissza meg kell nyernie a csapatnak!

Továbbra sincs megoldása a csillaghegyi pálya felújítása körül kialakult ügynek, a sporttelep állapota pedig csak romlik és romlik.

Korábban már kétszer is írtam a csillaghegyi pálya állapotáról és arról, hogy jutottunk el ideáig. Legutóbb a Csillaghegyi MTE vezetőjét, Boldizsár Imrét kérdeztem a helyzetről, míg ezúttal Békési László, a Külkereskedelmi SC elnöke válaszolt néhány kérdésemre.

Főleg, ha igazából nincs is mit nézni...

Vasárnap nagyon nehéz meccset nyert meg 1–0-ra a III. kerületi TVE a BKV ellen. A papírforma alapján könnyebbnek kellett volna lennie, bár a BKV hiába áll rosszul a tabellán, általában szoros mérkőzéseken kapott ki. A Kerület balatonfüredi veresége után csak a győzelem jöhetett szóba, meg sem fordult a fejemben, hogy más eredmény születhet.

Az elmúlt napok, hetek Fradi-ajnározása közben bármilyen kiritikai vélemény az FTC-vel kapcsolatban hatalmas ellenérzéseket váltott ki a ferencvárosiakból. Azt még korábban leírtam, hogy én miért nem örülök a Fradi sikerének, alapvetően a futballkultúrával áll összefüggésben a dolog, ahogyan azt akkor ki is fejtettem. Az FTC-ben futballozó légiósok magas számára eddig csak a Facebookon tértem ki, de most, hogy teljessé vált a Bajnokok Ligája csoportkörének 32 fős mezőnye, már tényekkel is meg lehet cáfolni a fradisták kedvenc érvét.

A megfigyeléseim alapján három reakció fordult elő a fradisták részéről arra, hogy az FTC nem is igazán tekinthető magyarnak ennyi légióssal. Most szögezném le, hogy szerintem egy klubcsapat eleve nem reprezentálja az országot vagy a nemzetet, tehát tőlem a teljes keret lehetne magyar, akkor sem tartanám az ország sikerének a Fradi eredményét. Ugyanakkor azt, hogy a magyar bajnokságot képviselik, nem lehet vitatni, de nem is ez a lényeg, egyszerűen csak érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy a kettő-négy hazai játékos a kezdőben nemzetközi szinten is kevés.

Ugyan motoszkált egy kis rossz érzés bennem a vasárnapi, füredi túra előtt, mégis, ha szóba került a héten a meccs, azt mondogottam, hogy papírforma szerint gáláznia kell majd a Kerületnek. A Balatonfüred egy ponttal az utolsó, a Kerület hibátlanul az első, ez még idegenben sem lehet kérdés. Na persze, mintha nem magyar focin nőttem volna fel...

Amióta lényegében ellenőrzés nélkül ömlik a magyar fociba a pénz, ott motoszkálhat a háttérben a kérdés: mi lesz, ha egyszer elzárják a csapot? Sajnos úgy tűnik, amint erre lehetőség nyílik, tényleg elzárják a csapokat, amivel az egyik végletből rögtön át is kerülünk a másikba. Miután sem a balmazújvárosi foci, sem pedig az érdi kézilabda nem a szívügyem, ezért ezzel nem is foglalkozom, viszont sajnos megint itt a példa rá, hogy az ostor azon csattan, aki a legkevésbé szolgált rá. 

Örültem neki, hogy a Kerület a Balmazújvárost kapta a Magyar Kupában. Nem azért, mert olyan nagyon vágytam volna egy hajdúsági túrára, sőt. Azonban minden focit kedvelő magyar tudja, hogy Balmazújváros nemcsak egy sima csapat a megyei első osztályban, hanem egy szimbólum is egyben. 

Nemzeti érzelmű, a magyarságára büszke, a focit imádó emberként természetesen büszke vagyok Magyarország futballkultúrájára. Igaz, hogy a magyar futball jelenleg minden nemzetközi összevetés szerint mélyen van, és messze van azoktól az országoktól, ahol igazi futballkultúráról lehet beszélni, ám ettől még mi is beletartozunk abba az elitbe, aminek a tagja Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Hollandia vagy akár Skócia. Ez nem a mai, modernfoci által létrehozott, és a pénz által konzervált elit, hanem azon országok csoportja, ahol száz éve, hetven éve, és harminc éve is létezett nemzetközi szinten releváns klubfutball.

Ezeknek az országoknak megvan az a sajátos kultúrája, hogy nem kényszerülnek arra a szurkolók, hogy a riválisaik sikeréért szorítsanak. Teljesen természetes Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban vagy Hollandiában (és még sorolhatnám), hogy egy klubcsapat sikere nem az ország és a nép sikere, hanem egy adott csapaté. Még csak nem is városé, képzeljük csak el, ha Londonban egész London sikerének nevezné valaki a Chelsea vagy az Arsenal nemzetközi kupagyőzelmét (ugyanez Milánóban és Madridban is működik). Ráadásul ez nem valami nyugati kiváltság, Splitben sem szurkol senki a Dinamo Zágráb minél jobb szerepléséért.

Az előzetes terveim szerint három meccsre mentem volna ki a múlt héten Veszprém megyében: szerdán a Veszprém–Kerület találkozóra, a hétvégén pedig a megyei harmadosztály csodálatos világában előbb Balatonkenesén, majd Bakonynánán merültem volna el. A vége az egésznek az lett, hogy egy minimális ízelítő jutott a megye háromból, de meccset nem láttam a megyében.