Közel három hónap után végre ismét meccsen, stadionban voltam, ennek örömére úgy érzem, hogy még ezt rímbe foglalt címet is megengedhetem magamnak. Az utolsó igazi meccsélményem március 7-én, Felcsúton volt, ezt követte a 14-ei zárt kapus budafoki kaland, ami ugyan jó buli volt, de már kényszermegoldásként született. Azóta semmi. Most viszont nemcsak simán meccsen voltam, hanem a Puskás Aréna első nézők előtt rendezett tétmeccsén jártam, ami nem mellesleg egy kupadöntő volt.
Szóval a hosszú, ínséges időszaknak legalább méltó módon lett vége, és végre ismét arról szólhat ez a blog, amiért létrehoztam: meccsbeszámolót fogok írni.
A járvány miatt az amúgy 65 ezer férőhelyes stadionba 10 ezer jegyet adtak el, amiket egy nap alatt el is kapkodtak. Várható volt, hiszen mégiscsak kupadöntő, mégiscsak a Puskás, meg ki is volt már éhezve a nép a focira. Ahhoz képest, hogy új stadion és kupadöntő, már 1500 forintért is lehetett jegyet kapni, ami előzetesen is jó vételnek tűnt. Hát még akkor, amikor beléptem a stadionba!
Utoljára Bordeaux-ban éreztem hasonlót, bár nyilván az egy sokkal érzelmesebb pillanat volt négy éve. Mégis csodálatos volt látni ezt a hatalmas létesítményt, ami annyira elvonta a figyelmemet, hogy a játék képéről keveset tudok írni.
Nem adja vissza az érzést, amit ekkor éreztem, először látva ezt a stadiont belülről.
Az akusztikára nem lehet panasz, ugye nagyjából a stadion hatoda volt kihasználva, ennek ellenére elég jól szólt a szurkolók hangja, nemcsak akkor, amikor a kispesti tábor felett álltam, hanem nagyjából a félpálya magasságában, a tribünön is. Ha már itt tartunk: nem irigylem azokat, akik 1500 forintnál többet fizettek a jegyért, ugyanis minden további nélkül át lehetett járni a szektorok között. Természetesen a másfél méteres távolságot sem tartotta senki, de ez várható volt, hiszen focimeccsről van szó, nem színházról.
A büfékben nem volt vészes a sor, pedig nem nyitották ki mindet, igaz, a telt ház több, mint hatszor ennyi embert jelent, és ha hatszor ekkora sorral számolok, az már durva. De legalább van tévé a büfénél, így a gólokról nehezebb lemaradni. Sajnos ahogyan a többi új stadionban, úgy itt is nagyon drága a sör, de cserébe rossz is. 690 forint a Soproniért már-már rablás, főleg, hogy ha első alkalommal veszi az ember, akkor már egy ezres, 300 forint ugyanis a visszaváltható műanyagpohár. Említést érdemel még a gigantikus vécé, persze hatszor ennyi ember esetében nyilván van sor, de ott például nehezen tudok elképzelni tolongást.
A meccs elején a Mezőkövesd tűnt aktívabbnak, szinte a semmiből jött a Honvéd vezető gólja. Fentről nyilván semmit nem láttam abból, hogy kéz vagy öngól volt-e. Szerencsére nem maradtam le a 'kövesd egyenlítő góljáról, ami egy irgalmatlanul nagy szabadrúgásgól volt Pekártól.
A második félidőben meglepően tompán kezdett a Mezőkövesd, hamar be is kaptak egy gólt a matyók, utána a Honvéd rutinból végigvédekezte a meccset. Ekkor már a stadion mellett a sör hatása is elég erős volt (persze nem csak Soproni volt bennem), így elég hamar teltek el ezek a percek, a hangulat mindenesetre jobban megfogott, mint a játék. Ettől még sokkal jobb mérkőzés volt ez a döntő, mint amire számítottam: a koronavíruspara óta újraindult bajnokságban eddig nem tobzódtunk a jó meccsekben, ahogy az elődöntők sem hozták azt a szintet, mint a döntő.
Nem kis formátum lehetett, aki pirót hozott be ide!
Örülök a Honvéd győzelmének, elmondom, miért! Kezdjük azzal, hogy miért neveztem műanyagcsapatnak a Mezőkövesdet, hiszen ez a megjegyzésem meglepően sok negatív reakciót is kiváltott a Facebookon.
Sokan félreértették azt, hogy lényegében annak örültem, hogy a Mezőkövesd nem nyert. Pedig tényleg így érzek, és ez nem a kövesdi játékosok vagy a szakmai stáb ellen szól, és főleg nem a vidéki kiscsapatok ellen (például ha Paks vagy Kaposvár jutott volna el ideáig, nekik szurkoltam volna). A műanyagcsapat a német "Plastikverein" fordítása, a németek ezt a kifejezést a múlt, hagyomány és tradíciók nélküli, a semmiből létrejövő, hirtelen pénzessé váló csapatokra használják. Klasszikus példája ennek az RB Leipzig (Lipcse) és a Red Bull Salzburg, de idesorolják a Hoffenheimet is.
Az már magyar sajátosság, hogy nálunk az összes műanyagcsapat egyben politikai hátszéllel rendelkezik, annak köszönhetik létezésüket. Önmagában az, hogy a politika beleszól a fociba, megszokott dolog ezen a vidéken, és különösebb problémám nincs ezzel, megszoktam. Most a Ferencváros és a Fehérvár a politikailag kiemelt klubok, de volt ilyen a Vasas, a Honvéd és az Újpest is, ezzel együtt tudok élni. A Fradi esetében legfeljebb a "dózsázás" miatt szoktam kiemelni a politikai hátteret, ám azt megértem, ha valakit nem zavar, hogy tradicionális, komoly klubok mögé beáll a politika.
Viszont az, hogy egy klub csak annak köszönheti a felemelkedését, hogy egy államtitkár a városban született vagy él, még akkor is felháborító és elítélendő, ha a labdarúgás állami támogatásával egyetértek (annak módjával már nem feltétlen), és akkor is, ha nem a legkevésbé szimpatikus politikai oldal áll a jelenség mögött. Szóval a Mezőkövesd a Felcsúttal és a Kisvárdával együtt számomra mindig műanyagcsapat marad, és ahogy az Újpest 2018-as kupagyőzelme, úgy a Honvéd mostani sikere is egyfajta igazságtétel és jelzés: hagyományokat, múltat és legendát nem lehet venni!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.