Kevés olyan magyar edző van, akit úgy tudok tisztelni, mint Csank Jánost (Garami mester ilyen például, ő az etalon!). Nem ironizálok, nyilván mond néha baromságokat, de alapvetően imádom a stílusát és a megmondásait. Éppen ezért alapvetés, hogy ismerem a legnagyobb klasszikusát is: félidőben a 2–0-ás vezetés a legveszélyesebb eredmény, mert akkor már megnyugszik a csapat, és ha az ellenfél hamar talál egy gólt, fel fog pörögni, míg az előnyben lévő együttes csak ki akarja védekezni az egygólos vezetéssel a meccset, nem lesz elég motivált. Na ez az, amire nem figyeltek eléggé a szentendrei focisták!

Először is elnézést kérek a címért, de egyszerűen képtelen voltam nem lehajolni ezért, ha már egyszer Gyulafirátóton jártam meccsen a hétvégén. A Veszprém megyei első osztály tizenharmadik helyén álló csapat nem adta magát könnyen a volt NB I-es labdarúgót is bevető Úrkút ellen.

Ha egy csapatot oda-vissza versz a bajnokságban, kapott gól nélkül, akkor nem nagyon beszélhetünk arról, hogy a szenvedő fél a másik mumusa lenne. Pedig még a vasárnapi meccs előtt is tízből kilenc óbudai szurkoló azt mondta volna, hogy a THSE bizony mumus - igaz, vérmérséklettől függően nem mindenki várt nehéz kilencven percet. Nem is volt az.

Február végéhez közelítve végre egyre több bajnokság folytatódik már a magyar labdarúgás alsóbb szintjein is. Szombaton egy kiadós pilisi túrát zártam Piliscsabán, ahol a megyei másodosztály küzdelmi kezdődtek meg.

A lehető legrosszabb időjárási körülmények között zajlott a III. kerületi TVE–Honvéd mérkőzés a Magyar kupában, a plusz két fokban kitartóan áztató eső mellé még egy kis szél hiányzott... Ennek ellenére a kezdésre már összejött 30-35 ember a Hévízi úti kerítéseknél, az érdeklődés tehát megvolt.

Mondják, hogy mindig nagy ünnep a kupában, ha egy harmadosztályú csapathoz egy élvonalbeli klub látogat. Ez persze nem igaz ebben a formában, az viszont igen, hogy a Honvéd óbudai fellépése a Magyar kupában futballünnep lehetett volna.

Két dolgot utálok nagyon ebben a koronaparában, már persze azon kívül, hogy egyáltalán van. Az egyik a bizonytalanság: nem lehet tudni, mikor lesz végre vége, így nehezebb vágni a centit, csak reménykedni lehet. A másik, hogy lassan megszokom az egészet. Ez lehetne pozitívum, de valójában nem az, nem akarom, hogy normálissá váljon a szabadság ilyen szintű korlátozása.

Keresve sem találhattam volna jobb témát az utolsó kirándulós posztomnak, mint a mostani! Eleve az utolsó résznek szántam ezt az útvonalat, amit a múlt hétvégén jártam be, ráadásul olyan szerencsém volt, hogy belefutottam egy edzőmeccsbe, így a poszt kicsit meccsbeszámolóba hajlik. De ne szaladjunk ennyire előre, menjünk szépen végig az útvonalon!

Nem kell hozzá nagy teljesítménytúrázónak lenni (mint ahogy én sem vagyok az), hogy az ember számára ismerősen csengjen a Gerecse 50 neve. A Kinizsi 100 után talán a legismertebb magyar teljesítménytúra, aminek az ötven kilométeres táv mellett vannak rövidebb verziói is. Korábban a Gerecse 20 és a Gerecse 30 volt meg nekem, most viszont egy kicsit alternatívabb változatot találtam ki a barátságos húsz kilométeres távra.

A harmadik részben végre terítékre kerül a kedvenc kirándulóhelyem, a Pilis. Tudom, nem valami egyedi dolog, már-már táposnak tarthattok azért, hogy fővárosiként a Pilis a kedvenc hegységem, de óbudaiként szinte hazai pálya ez nekem, a most bemutatásra kerülő útvonal kezdőpontja, Piliscsaba például nincs messzebb tőlem, mint Budapest déli és keleti harmada.