Továbbra sincs megoldása a csillaghegyi pálya felújítása körül kialakult ügynek, a sporttelep állapota pedig csak romlik és romlik.

Korábban már kétszer is írtam a csillaghegyi pálya állapotáról és arról, hogy jutottunk el ideáig. Legutóbb a Csillaghegyi MTE vezetőjét, Boldizsár Imrét kérdeztem a helyzetről, míg ezúttal Békési László, a Külkereskedelmi SC elnöke válaszolt néhány kérdésemre.

Főleg, ha igazából nincs is mit nézni...

Vasárnap nagyon nehéz meccset nyert meg 1–0-ra a III. kerületi TVE a BKV ellen. A papírforma alapján könnyebbnek kellett volna lennie, bár a BKV hiába áll rosszul a tabellán, általában szoros mérkőzéseken kapott ki. A Kerület balatonfüredi veresége után csak a győzelem jöhetett szóba, meg sem fordult a fejemben, hogy más eredmény születhet.

Az elmúlt napok, hetek Fradi-ajnározása közben bármilyen kiritikai vélemény az FTC-vel kapcsolatban hatalmas ellenérzéseket váltott ki a ferencvárosiakból. Azt még korábban leírtam, hogy én miért nem örülök a Fradi sikerének, alapvetően a futballkultúrával áll összefüggésben a dolog, ahogyan azt akkor ki is fejtettem. Az FTC-ben futballozó légiósok magas számára eddig csak a Facebookon tértem ki, de most, hogy teljessé vált a Bajnokok Ligája csoportkörének 32 fős mezőnye, már tényekkel is meg lehet cáfolni a fradisták kedvenc érvét.

A megfigyeléseim alapján három reakció fordult elő a fradisták részéről arra, hogy az FTC nem is igazán tekinthető magyarnak ennyi légióssal. Most szögezném le, hogy szerintem egy klubcsapat eleve nem reprezentálja az országot vagy a nemzetet, tehát tőlem a teljes keret lehetne magyar, akkor sem tartanám az ország sikerének a Fradi eredményét. Ugyanakkor azt, hogy a magyar bajnokságot képviselik, nem lehet vitatni, de nem is ez a lényeg, egyszerűen csak érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy a kettő-négy hazai játékos a kezdőben nemzetközi szinten is kevés.

Ugyan motoszkált egy kis rossz érzés bennem a vasárnapi, füredi túra előtt, mégis, ha szóba került a héten a meccs, azt mondogottam, hogy papírforma szerint gáláznia kell majd a Kerületnek. A Balatonfüred egy ponttal az utolsó, a Kerület hibátlanul az első, ez még idegenben sem lehet kérdés. Na persze, mintha nem magyar focin nőttem volna fel...

Amióta lényegében ellenőrzés nélkül ömlik a magyar fociba a pénz, ott motoszkálhat a háttérben a kérdés: mi lesz, ha egyszer elzárják a csapot? Sajnos úgy tűnik, amint erre lehetőség nyílik, tényleg elzárják a csapokat, amivel az egyik végletből rögtön át is kerülünk a másikba. Miután sem a balmazújvárosi foci, sem pedig az érdi kézilabda nem a szívügyem, ezért ezzel nem is foglalkozom, viszont sajnos megint itt a példa rá, hogy az ostor azon csattan, aki a legkevésbé szolgált rá. 

Örültem neki, hogy a Kerület a Balmazújvárost kapta a Magyar Kupában. Nem azért, mert olyan nagyon vágytam volna egy hajdúsági túrára, sőt. Azonban minden focit kedvelő magyar tudja, hogy Balmazújváros nemcsak egy sima csapat a megyei első osztályban, hanem egy szimbólum is egyben. 

Nemzeti érzelmű, a magyarságára büszke, a focit imádó emberként természetesen büszke vagyok Magyarország futballkultúrájára. Igaz, hogy a magyar futball jelenleg minden nemzetközi összevetés szerint mélyen van, és messze van azoktól az országoktól, ahol igazi futballkultúráról lehet beszélni, ám ettől még mi is beletartozunk abba az elitbe, aminek a tagja Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Hollandia vagy akár Skócia. Ez nem a mai, modernfoci által létrehozott, és a pénz által konzervált elit, hanem azon országok csoportja, ahol száz éve, hetven éve, és harminc éve is létezett nemzetközi szinten releváns klubfutball.

Ezeknek az országoknak megvan az a sajátos kultúrája, hogy nem kényszerülnek arra a szurkolók, hogy a riválisaik sikeréért szorítsanak. Teljesen természetes Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban vagy Hollandiában (és még sorolhatnám), hogy egy klubcsapat sikere nem az ország és a nép sikere, hanem egy adott csapaté. Még csak nem is városé, képzeljük csak el, ha Londonban egész London sikerének nevezné valaki a Chelsea vagy az Arsenal nemzetközi kupagyőzelmét (ugyanez Milánóban és Madridban is működik). Ráadásul ez nem valami nyugati kiváltság, Splitben sem szurkol senki a Dinamo Zágráb minél jobb szerepléséért.

Az előzetes terveim szerint három meccsre mentem volna ki a múlt héten Veszprém megyében: szerdán a Veszprém–Kerület találkozóra, a hétvégén pedig a megyei harmadosztály csodálatos világában előbb Balatonkenesén, majd Bakonynánán merültem volna el. A vége az egésznek az lett, hogy egy minimális ízelítő jutott a megye háromból, de meccset nem láttam a megyében.

Szombat délelőtt a Gázgyár hazai pályán játszott a SZAC ellen, ez volt az első délelőtti hazai meccse a csapatnak a bajnokságban, igaz, még csak a harmadik fordulónál tartunk. Kellemes ebéd előtti időtöltés a Gázgyár-pályára kilátogatni, ráadásul ismerős arcokba is botolhat az ember, és ehhez még csak óbudainak sem kell lenni: a címben elsütött szójáték a Gáz idei szerzeményére, Józsi Györgyre vonatkozik, de ne szaladjunk ennyire előre!

Ez a lövés még nem jutott el a kapuig.

A korai kezdés ellenére a mérkőzés előtt még bicikliztem egyet, így természetesen alig értem ki időben, a csapat csodálatos indulóját a pálya melletti utcában hallgathattam meg, miközben a macskakő a lelkemet is kirázta belőlem. Kései érkezés ide vagy oda, a büfébe még benéztem, és 500 forintért egy jó zsíros deszkát és egy meggyes sört is sikerült vennem. Meggyes sört, igen, mégiscsak délelőtt 11 óra volt...

Lehetne kreatívabb a cím, hiszen még korábban elsütöttem egy hasonlót, de az a helyzet, hogy nem lehetne jobban leírni a tatabányai túrát. Az NB III. hetedik fordulójában a III. kerületi TVE Tatabányára látogatott, ami egyértelműen a szezon egyik legérdekesebb idegenbeli meccsének ígérkezett, nem mellesleg az eddigi legnehezebb mérkőzése volt az óbudai csapatnak.

Fotó: III. kerületi TVE Facebook

Tatabányán már sokszor voltam meccsen, de egyszer sem szurkolóként, mindig a sajtóban, tudósítóként. Éppen ezért nagyon vártam ezt a túrát, az pedig csak emelte a hangulatot, hogy a meccs előtt a Sport Hotel éttermében együtt söröztek a két csapat szurkolói. Igaz, nagyon mást nem is lehetett volna tenni a kialakítás miatt (sőt, a szünetben is ez volt a büfé!), nem éppen a legbiztonságosabb módszer, de egy szavam sem lehet, mert így Pilsnert ihattam a meccsen.

A beugró 800 forint, ami olcsónak számít, főleg ezért a stadion-élményért, és a teljesen felújított vizesblokkért. Máshol csak korlát van és mobillelátó drágábban.

A tatabányai stadion egyike azon létesítményeknek a nyugati csoportban, ami tényleg egy stadion, ami már önmagában hozzátesz a hangulathoz (ilyen még többek között Nagykanizsa és Pápa). Az persze érdekes kialakítás, hogy a hazai keménymag ugyanazon az oldalon van, mint a vendégszurkolók, míg a túloldalon az igazi ülőhelyek, a VIP és a sajtó van, egyszóval a tribün. Kultikus stadion ez, amellett, hogy Magyarország szinte minden valamire való klubja megfordult itt, többek között a Real Madrid, a Stuttgart, a Guimares és két bécsi klub, a Rapid és a First Vienna is jártak itt, és ki ne tudná, hogy ezek közül egyik sem tudott nyerni a stadionban. Abban a stadionban, aminek lelátói nem sokat változtak az elmúlt 40 évben, amióta az előbb említett klubok jártak itt.

Nem ragozom tovább, nagy élmény volt, hogy a Kerület idelátogatott, ennek megfelelően talán harmincnál is többen gyűltünk össze a vendégben. Az első félidőben beigazolódtak azok a félelmek, hogy ez kemény meccs lesz, jóval nehezbb, mint a korábbiak. Valóban sokáig csak gyűrték egymást a csapatok, majd a 22. percben Kocsis révén vezetést szerzett a Bányász.

Közel 500 perc után kapott gólt a Kerület a bajnokságban, egy kivétellel Jeszy védett - most is, de a gólról nem tehetett a szülinapos cerberus.

Sajnos a szünetig sok biztató jelet nem láttunk, talán többet birtokolta a labdát a Kerület, de igazán nagy helyzet nem adódott egyik oldalon sem, bizonyította a Tatabánya, hogy nem egy átlagos újonc. Ez egyébként a keretükre is igaz, mert bár a megyeiben töltött évek után tértek vissza a futballtérképre, több olyan játékos volt a keretben, akire még az NB II-es utolsó szezonból emlékszem - például a csapatkapitány, Kovács István.

A szünetben bizony a hazaiak voltak jobb hangulatban a büfévé avanzsáló Sport Hotelben, én ekkor simán aláírtam volna a döntetlent. Szerencsére a játékosok motiváltabbak voltak!

Tökéletes lehetőség potyázni.

A második játékrészben sokkal jobb volt a Kerület, végre volt átütő erő a csapatban a 16-os környékén, egyértelmű volt, hogy lesz gól előbb-utóbb. A Tatabánya egyszer-egyszer veszélyeztetett, sőt, még 1–0-nál volt egy olyan fejesük, amit valószínűleg együtt imádkoztunk ki, kétgólos hátrányból még ezzel a játékkal sem jött volna vissza a csapat.

Így viszont az egyre nehezedő nyomás Czvitkovics lövésével ért góllá, majd óriási utolsó negyedóra következett. A lelátón végig jó volt a hangulat mindkét oldalon, az utolsó percekig a jóval nagyobb létszámban lévő hazaiak voltak hangosabbak, ám az utolsó percekben szerintem túlkiabáltuk őket. Nem tudom biztosan, mert nem hallottam mást, csak az óbudai biztatást... A 88. percben igencsak lesgyanús helyzetből indult meg Remili a balszélen, és hiába nem az ő meccs volt ez eddig, tökéletesen adta be a labdát, az érkező Rabatin pedig nem hibázott, 1–2.

A második félidő hosszú ideje a legizgalmasabb és legjobb félidő volt Kerület-meccsen, a hangulat is ehhez volt mérhető, az első félidő nélkül pedig ez nem lett volna ilyen jó, szóval ez így kerek, így volt tökéletes. Kétség sem férhet hozzá, hogy megérte elutazni Tatabányára!

Sok van még hátra nagyon, de egy csapat, ami az ilyen nehéz, kiélezett meccseket is képes megnyerni, az bajnok lesz. Ahogy megszakadt a kapott gól nélküli sorozat, úgy előbb-utóbb a győzelmi széria is véget fog érni, de ha úgy játszik a Kerület végig, mint a tatabányai második félidőben, akkor meg fogja nyerni ezt a bajnokságot és fel fog jutni. "Csak" tovább kell menni ezen az úton...