Veszprém megyében zártam le a megyei bajnokságok őszi szezonját. Egy-két kivétellel novemberrel együtt a megyei bajnokságoknak is vége, de elhalasztott meccseket még fognak pótolni decemberben, sőt, Békésben és Somogyban még egy forduló is lesz az első- illetve a másodosztályban - ezekre viszont én…

A Balaton keleti medencéjének az egyik legfontosabb és legnagyobb múlttal rendelkező pályáján jártam a hétvégén, avagy végre kijutottam a fűzfői stadionba.

A hétvégén zajlott a Magyar Kupa harmadik fordulója, azaz a legjobb 32 közé jutás. Két meccsre jutottam ki, szombaton Komáromba látogattam egy jó kis sörözéssel egybekötve, míg vasárnap egy kis kirándulást kötöttem össze a III. kerületi TVE zalaszentgróti fellépésével.

Jobban szeretem a világ végén kifejezést használni, de most egy olyan régióban jártam meccsen, amire tényleg igaz, hogy az Isten háta mögött van - nem elég, hogy mindentől messze van, ráadásul a történelemben mindig periféria volt ez a környék, az itt élőket mintha nem látná az Isten.

Az idei év elején adták át Balatonalmádi új focipályáját - ha már a régire nem jutottam ki, legalább az újat felavattam még ebben a szezonban.

Megint lehajoltam egy ilyen címért, nem terveztem, de a Dunakeszi idei szereplését és eredményeit látva adja magát a dolog, a csapat kedvenc ellenfele a bajnokságban ugyanis a Cso-Ki Sport nevű együttes.

Ez az örökérvényű igazság a Bakonynána edzőjétől hangzott el a Felsőörs utáni találkozót követően. Hogy miért, az kiderül a következő meccsbeszámolóból, ami egyben az első áprilisi meccsélményem.

Bár a megyei bajnokságokban nem példa nélküli, ha egy csapatnak nincs tizenegy játékosa sem, a koronavírus egyik újabb árnyoldala, hogy ez megszokottá vált. Meccsek maradnak el ezért, vagy éppen szakadnak félbe, mint ahogy történt ez szombaton is Balatonkenesén.

Sajnos meglepően rövid felsorolás lenne, ha a mai létező csapatokat említeném csak meg a posztban, ezért inkább végig megyek a Velencei-tó körüli településeken, és megnézzük, létezik-e csapat avagy mikor szűnt meg.

Kevés olyan magyar edző van, akit úgy tudok tisztelni, mint Csank Jánost (Garami mester ilyen például, ő az etalon!). Nem ironizálok, nyilván mond néha baromságokat, de alapvetően imádom a stílusát és a megmondásait. Éppen ezért alapvetés, hogy ismerem a legnagyobb klasszikusát is: félidőben a…