Öt hónapot kellett erre várni, de végre ismét tétmeccsre mehettem Óbudán, a Kerület végre megkezdhette szereplését. Sajnos a koronavírus-járvány egyik legnagyobb vesztese lett a klub, hiszen a feljutási szándékkal nem rendelkező Érdnek még bőven lett volna ideje eleget botlani ahhoz, hogy a Kerület célba érjen, ám erre már nem volt lehetőség, mert az MLSZ félbeszakította a bajnokságot, és minden ésszerűséget figyelmen kívül hagyva végeredményt is hirdetett. Mivel a Középcsoport második helyén "végző" Szentlőrincnek több pontja volt, mint a Kerületnek nyugaton, így a baranyai együttes juthatott fel az NB II-be, így Óbudának maradt a harmadosztály.

Idén egyértelmű a cél, fel kell jutni! Papíron ennek simán meg kell lennie, bár van több olyan csapat a Nyugati csoport 19 további együttese között, aminek simán lenne helye az NB II-ben (sőt!), a keretek és az anyagi helyzet alapján egyértelmű a dolog, főleg, hogy az Érd nem akar feljutni. Nem akarom megsérteni a pékeket, de a Lipótot nem tudom komolyan venni bajnokesélyesként, márpedig ők tavaly nem zárták ki, hogy indulnának magasabb osztályban, ha úgy alakul, és a csodacsatáruk eligazolása után is gólzáporos győzelemmel kezdtek. A Tatabánya, Sopron, Pápa, Nagykanizsa négyes neve jól cseng, jobb sorsra érdemesek, de jelenleg egyik klub sincs abban a helyzetben, hogy feljusson, nem maradt hát más, mint a Kerület.

Nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben vasárnap a Ménfőcsanak elleni meccs előtt is, mikor hosszú-hosszú idő után végre okkal vehettem sétám irányát a Kalap utca felé. Szokás szerint a Hévízi útig semmi nyoma nem volt annak, hogy meccs lesz a környéken, a kánikulához illő bágyadtság jellemezte az utcákat. A Kalap utcában viszont már fél órával a kezdés előtt is csordogált be a pályához a szélrózsa minden irányából érkező publikum, a bejáratnál pedig már tucatnyi ismerős várta a kezdést. Sokakkal nem találkoztam március óta, jó volt látni ennyi ismerős arcot, és jólesett ennyit jattolni. Mire a jó kis festett drapit sikerült előbányásznom és még a sörömet is megvettem, már el is kezdődött a hosszúnak ígérkező 2020/2021-es NB III-as szezon Óbudán.

Hiába a kánikula, már az első meccsre összejött a telt ház, de a szurkolás a szokásoknak megfelelően mérsékelt volt, bár ezúttal voltunk vagy hatan-nyolcan, akiknek volt kedve kiabálni, és a dobot is egész gyakran ütötte valaki. Kezdésnek nem rossz!

A pályán látottakkal az első félidőben majdnem teljesen elégedett voltam, a gól nagyon hiányzott, de amúgy dominált a Kerület. Remili többször villant, egyszer például Fazakasnak adott igazi forintos labdát, aki még jól is vette át azt, jól lépett ki, de nem talált be. Ez volt a játékrész legnagyobb ziccere, pár kimaradt helyzet még akadt, de gól nélkül ment le az első játékrész, komoly hazai fölényben.

Moha készül a szabadrúgásra, nem lett belőle veszély.

Jeszynek nem is akadt dolga, bár egy hazaadás után kicsit meredeken vette át a labdát, de na, ennyi belefér. Említést érdemel még Szalai, aki bár kellő stabilitást ad hátul (főleg Erdeivel együtt, aki tökéletes védő!), már negyedóra után begyűjtött egy sárgát. Azt hiszem, számolhatunk vele, hogy hat-hét meccsenként helyettesíteni kell majd őt...

A szünet után szinte azonnal sikerült megszerezni a vezetést, Remili ebben a támadásban is benne volt, de a gólpasszt jelentő remek ívelés Nagy Tibor nevéhez fűződik, Rabatin pedig nem hibázott, közelről kérdés nélkül a kapuba lőtt, 1–0.

Ezt követően rövid ideig még a vendégek térfelén zajlott a játék, majd a Ménfőcsanak egyre bátrabban ment előre, a Kerület láthatóan inkább a lefújást várta. Ekkor már Remilin azt éreztem, hogy túlzottan akar, mindent egyedül csinált, ez persze sok hibával járt együtt. Ettől függetlenül jó igazolásnak tartom őt, a mentalitással nem lesz gond, ha hamar összejön egy gól is neki, akkor remélhetőleg görcsös sem lesz. 

A végén több lehetősége is volt a győrieknek egyenlíteni, sőt, egyszer oldalról még a kapufát is eltalálták, ám gól már nem született, győzelemmel kezdte a szezont a Kerület. A Ménfőcsanakban egyébként két NB I-es múltú játékos is szerepelt: a kapuban Sánta, valamint a 67. percben beálló Vayer. Ahogyan azt megszokhattuk, a Kerület tele van korábbi élvonalbeli játékosokkal, sőt, még a lelátóra is jutott belőlük Rajczi személyében, akivel sikerült is közös képet készítenem. Örültem ennek most is, hát még 15 éve hogy örültem volna... 

Összejött a telt ház már az első fordulóban.

Minden kezdet nehéz, ez a meccs is az volt. Viszont hosszú évek után fordult elő, hogy a III. kerületi TVE nyerni tudott az első fordulóban, remélhetőleg ez megadja a kellő lökést a csapatnak. Azt pedig láttuk az NB II. vasárnapi eredményein is, hogy az esélyesnek kikiáltott csapatok számára szintén nehéz volt a kezdés. 

Egy hét múlva kezdődik az NB II. és az NB III., most már csak néhány napot kell kibírni magyar foci nélkül. Mutatóban, a tévés közvetítés kedvéért egy meccs szombaton lesz, amúgy minden más mérkőzést vasárnap rendeznek. Igen, úgy, hogy a szent NB I. csak két héttel később indul, a szezonnyitó 40 meccséből 39 vasárnap lesz, abból a 39-ből pedig 27 egyszerre kezdődik. A következő héten ugyanez lesz a helyzet, szóval aki esetleg egynél több meccsre kíváncsi, esetleg a hétvége két napjából csak az egyiken ér rá, az így járt.

Mit lehet erre mondani szalonképesen?

Az MLSZ, ami elvileg azért dolgozik, hogy a magyar bajnoki mérkőzésekre minél többen járjanak ki, nemes egyszerűséggel magasról szarik a szurkolók és a csapatok érdekeire. Egyedül a tévé igényeit veszik figyelembe, pedig a teljes NB II. azt kérte, hogy lehessenek meccsek szombaton is. 

Hangulatom szombaton, amikor meccsre mennék délután 

Szánalmas érv, de legalább egy érv, hogy mindez azért van, hogy az NB I-re menjen ki mindenki, aki csak tud. Na most az egy dolog, hogy augusztus első két hetében nem is lesz NB I., de a folytatásban sem csak szombaton rendezik az elsőosztályú mérkőzéseket. Ami önmagában persze nem rossz, viszont teljesen értelmetlenné teszi az NB II. és az NB III: kényszerű vasárnapi rendezését.

Nézzünk egy példát!

Augusztus harmadik hétvégéjén, 15-16-án a három nemzeti bajnokságban szombaton kettő, vasárnap 42 meccset rendeznek, míg pénteken és hétfőn egyet-egyet. Mondom még egyszer: 

meccs lesz az első három osztályban. Nézőcsalogató, szurkolóbarát...

Ha esetleg az előző "művészi" képről nem ismertétek volna fel, a kép SIófokon készült, ráadásul tényleg szombaton.

Az utolsó mentsváramat ilyenkor a BLSZ és a különböző megyei bajnokságok jelentik, ám ezek sorsolása még nincs teljesen kész. Sajnos az olyan idióták, mint én, akik egy hétvégén esetleg több magyar bajnokit is megnéznének, elég nehéz helyzetbe kerültek. Még inkább meg vannak lőve azok, akik mondjuk a két hétvégi nap közül csak szombatonként tudnának meccsre menni. Valamiért az MLSZ nem támogatja a szombati meccseket, nem gondolnám, hogy vallási alapon teszik ezt. De vajon mi lehet akkor a valódi ok? Egyszer leírhatná vagy elmondhatná valaki, hogy legalább tudjuk, mi a hivatalos oka ennek a hülyeségnek.

Évről évre nehezebb dolog a magyar klubfutball szerelmesének lenni, és ennek legfőbb okozói azok, akiknek éppen az lenne a dolga, hogy népszerűsítsék ezt az egészet. Tényleg, mit lehet erre mondani?

Elkészült a harmadosztály csoportbeosztása, húsz nappal a bajnoki rajt előtt legalább már azt tudni, hogy melyik csapat kik ellen fogni mérkőzni a következő bajnokságban (a sorsolásra persze még várni kell). Mind a három csoportban lesznek érdekességek, ezeket veszem végig a posztban, előbb Kerület-szurkoló szemmel, majd grundhopperként is, bár a kettő ugye összeér.

Még az NB III. előtt azért ne feledjük el, hogy lesz nekünk egy olyan NB II-nk, amiben ilyen csapatok szerepelnek: DVSC, Győri ETO, Vasas, PMFC, Szombathelyi Haladás, Békéscsaba és Nyíregyháza, és ezek mellé még van Kaposvár, Siófok, Dorog, Szeged, Kazincbarcika, Ajka és Soroksár is, mint komolyabb vagy legalább értelmezhető táborral rendelkező csapat. Garantált szórakozás hétről-hétre, messze érdekesebb az NB I-nél, igyekszem is majd többet foglalkozni ezzel az osztállyal, de nem ígérek semmit, mert ciki nem betartani...

Szóval az NB III.! 

A Kerület a nyugati csoportba került, ami nagyjából papírforma, de a sok budapesti csapat miatt mindig benne van, hogy rakosgatják a fővárosiakat ide-oda, de egyetlen budaiként azért elvárható volt, hogy ne kelljen keletre utazni. Ha a feljutási esélyeket nézem, nagyon jó kis csoport ez, a tavalyi erőviszonyok alapján ha csak kicsit is sikerül erősíteni, stabilizálni a csapatot, akkor illene behúzni a bajnokságot. Ha van komoly akarat és jó igazolások, akkor a Pápa és Mosonmagyaróvár lehetne veszélyes, illetve a Nagykanizsa lehetne még erős, de nincsenek olyan helyzetben. Ugyanez mondható el a Tatabányáról, amit a múltja feljebb predesztinálna, de még az NB III-as indulásnál is rezgett a léc, nyilván a bennmaradás ott a cél. Kicsit fekete ló a Sopron, ahol a politikai hátszél, a szurkolói beágyazottság és a normális méretű település is megvan ahhoz, hogy fel akarjanak jutni, a Csornát viszont csak gólkülönbséggel előzték meg, a Csorna pedig tipikusan liftező klub, ez alapján nem kell tőlük tartani, de ki tudja. Anyagilag a Gárdony és a Lipót áll elég jól, de remélem ők tudják a helyüket, ami pont az NB III. első fele, de semmiképpen nem a húszcsapatos, bivalyerős másodosztály. 

Szurkolói szemmel nagy pozitívum a három nyaralós ellenfél, a Balatonfüred, a Gárdony és a Veszrém, remélhetőleg összejön szeptember közepéig legalább az egyik túra ezekből. Örülök a Sopronnak, nagy buli lesz oda vendégbe menni, ahogy a Tatabánya is egy kiváló ellenfél ilyen szempontból. A többiek a Nagyatád kivételével már jól ismert ellenfelek, nagyon örülök még az FTC II. elkerülésének, tulajdonképpen a legfontosabb kívánságaim összejöttek, jó évad lehet ebből.

A csoportból még kiemelendő a ZTE II és a Nagykanizsa összekerülése, ez tartogathat érdekességeket. 

Középen óriási kollektíva jött össze, ide került a Vác és az ESMTK, míg a második csapatok közül az Újpest, a Fradi és a Honvéd fakója is itt szerepel majd. Itt van még a Dunaújváros és a Kecskemét a volt NB I-esek közül, de a Szegedi VSE és a Hódmezővásárhely is rendelkezik szurkolókkal. Lesz idén is dabasi "városi rangadó", az újoncok közül pedig a Körösladány és a Majosi SE került ide. Lesz pár olyan párharc, amire érdemes kimenni kívülállóként is, élvezetes csoportnak tűnik, ahonnan a Vácnak meglesz az esélye az egybőli visszajutásra, de a Dunaújváros, az ESMTK és talán az Iváncsa is ott lehet az elején.

Elég rosszul járt a BVSC, ami hosszú évek után visszakerülve a nemzeti bajnokságok egyikébe rögtön megkapta a keleti csoportot, ami a budapesti együttesek számára a lehető legrosszabb, ráadásul egyedüli fővárosiak lesznek ott. Az anyagi helyzetük alapján a zuglóiak így is az élmezőnyben lehetnek a Füzesgyarmat, a Jászberény és a Tiszakécske mellett, a feljutó minden bizonnyal ebből a négyesből kerül majd ki. A szurkolók miatt érdekes lesz az Eger-Gyöngyös-Hatvan-Salgótarján tengely, sőt, nógrádi rangadó is lesz az SBTC és a Balassagyarmat között, míg Borsodot hat (!) klub képviseli majd. Jó lenne legalább egy meccsre kijutni a Dolinkába...

Minden csoportban lesz tehát néhány érdekessebb párosítás, néhol még a második csapatoknak köszönhetően is, bár azért én nagyon sokallom a tíz fakót. Szezon előtt nagyon nehéz tippelni a feljutásra, annál pedig csak a kiesőket megjósolni nehezebb, utóbbival nem is próbálkoznék. Lehet, hogy hazahúzok, de én a Kerület feljutását várom nyugatról, középen a Vác és a Dunaújváros (*valamint a Kecskemét, ami komolyabban erősödött nyáron), keleten pedig a Füzesgyarmat és a Tiszakécske lesz a legesélyesebb, de ahogy fent is írtam, pár olyan klub van még, ami beleszólhat a feljutás kérdésébe.

Egy dolog biztos: nem fognak unatkozni az NB III. szerelmesei, míg az NB II. a most következő szezonban a legérdekesebb és legtöbb nézőt vonzó bajnokság lesz majd. Kicsit reménykedek abban, hogy nem lesz minden alsóbb osztályú meccs egy időben, és akkor tényleg szinte minden héten új pályáról írhatok majd meccsbeszámolókat. 

Nem vagyok az edőmeccsek nagy rajongója, nem is nagyon szoktam kijárni rájuk, a barátságos, tét nélküli meccsek ritkán hoznak lázba. Az ilyen ritka alkalmak minősített esete volt a mai nap, amikor végre négy hónap után láthattam a Kerületkét játszani. Durva ezt leírni és végiggondolni, de tényleg márciusban játszott utoljára a csapat, azóta csak annyi történt, hogy sikerült adminisztratív úton lemaradni feljutásról... A következő NB III-as idény meg egy hónapon belül kezdődik, de nem tudni biztosan, hogy hány csapattal, és nem ismert a csoportok beosztása sem. MLSZ...

A pillanat, amikor négy hónap után végre játszani láttam a Kerületet.

Na de visszatérve a délelőttre, a Kerület első felkészülési meccsére idegenben, Pesterzsébeten került sor, az ESMTK ellen. Nem elég, hogy négy hónap után végre játszik a kedvenc csapatom, mindezt az egyik legszimpatikusabb pesti csapat ellen teszi, tökéletes délelőttnek ígérkezett tehát a mai. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy negyed 11-kor már egy Pilsnert iszogattam néhány óbudai és erzsébeti szurkoló társaságában, tovább mélyítve a két klub szurkolói között a jó viszonyt.

Az ilyesmi nem meglepő Erzsébeten, kedvelt célpontja a pálya a groundhopper szcénának. 

11-re már több, mint száz ember verődött össze az ESMTK utánozhatatlan hangulatú sporttelepén, ez egy szombat délelőtti edzőmeccsen, a nyár közepén valóságos tömegnek mondható. A hangulatra sem lehetett panasz, nyilván nem szurkoltuk végig a meccset, de azért párszor mindkét oldal biztatta a sajátjait. A lelátón egyébként igazi ünnep volt, egymással vegyülve az óbudaiak és az erzsébetiek, jó idő, jó hangulat, láthatóan nagyon hiányzott már a foci az embereknek. Az egésznek olyan ünnepi milliője volt, amit csak ez a közeg tud megadni nekem, végre találkoztam olyan arcokkal, akikkel csak meccsen szoktam, nem tudtam volna ennél jobb délelőttöt elképzelni.

Ebben az ömlengésben még az sem zavar meg, amit a pályán láttam. Gól nem született, a színvonal gyenge volt, ráadásul a frissen igazolt Remili Mohamed sem volt keretben, pedig kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog alkotni Óbudán. Moha a Vasasnál nagy spíler volt, de azóta sem Pakson, sem Siófokon nem mutatott sokat, kicsit lutri ez nekem. Jeszy a kapuban továbbra is biztos pont, ma is volt két nagy védése, a hozzáállása példás, meg hát nagy forma, ő bármikor odaköszön a szurkolóknak.

Fazakas, Szalai és Rabatin hoztak egy átlagos szintet, nem emelkedett ki egyikük sem, de nem láttam nagy hibát tőlük. Elől sajnos sem Borvető, sem Rajczi nem alakított nagyot, míg az újak közül senki nem lógott ki felfelé, de legalább lefelé sem. Kicsit aggasztó, hogy Kaszai fel sem tűnt a meccs környékén, rajta kívül más nagy hiányzó nem volt, Bori például civilben, de ott ült a kispadon. Hogy ebből mi lesz augusztusra, azt nem tudom, de ugye nem szoktam edzőmeccsekre járni, meg ez nem is az én gondom, szóval nem baj.

Óriási kollektíva!

Ami biztos, hogy nagyon kellett nekem ez a meccs, igazából csak a tét hiányzott, szinte olyan volt minden, mintha NB III-as meccsen lettem volna. Bár szeretek idejárni, de szeretem az erzsébeti szurkolókat is, jó lenne, ha nem kerülne össze a két csapat. Valahol persze elképesztő, hogy még mindig a csoportbeosztást találgatjuk, de hát ettől (is) szép a magyar alsóbb ligák világa, meg eleve a magyar szurkoló élete ilyen, mindig kell valamit számolgatni, találgatni.

Ilyen edzőmeccsre máskor is szívesen megyek, de kezdődjön már inkább végre a szezon!

(A harmadik és a negyedik képért köszönet Puskás Gábornak!)

Véget ért az NB I, és most látszik csak igazán, hogy mennyire kegyelmi állapot volt ez az elmúlt bő egy hónap!

Többször írtam már arról, hogy az NB I már nem hoz lázba, elfordultam tőle, és az alsóbb osztályokban találom csak meg azt, amiért érdemes meccsre járni. Ez a blog is azért jött létre, hogy minél több meccsről írjak benne, de jött a járvány, ami felülírt mindent. Két hónap teljes futball-megvonás után nyilván óriási örömmel fogadtam az NB I folytatását, és nagyon megörültem, hogy végre meccsre mehettem. Utólag nézve még bosszantóbb és elhamarkodottabb az MLSZ döntése az alsóbb osztályok lezárását illetően, de ez van, májusban csak az NB I indult újra.

Kegyelmi állapot volt ez tehát, amit fokozott az is, hogy a négy kiemelt csapaton kívül mindenki a kiesés ellen küzdött, óriási izgalmakat hozott a hajrá. Megalázó persze, hogy az Újpest célja a kiesés elkerülése volt, de végül az edzőváltás után emelt fővel, a klub tradícióihoz méltóan tette a dolgát a csapat. A Debrecen elleni kiesési rangadó hangulata számomra a 12-15 évvel ezelőtti időket idézte, amikor elkezdtem meccsre járni, amikor igazán jó volt ehhez a közösséghez tartozni. Már a Honvéd 93. perces kapufája is azt jelezte, amit aztán végig éreztem a Debrecen ellen a helyszínen: az Újpest nem eshet ki, mert ez Magyarország legrégebbi, legnagyobb hagyományokkal rendelkező egyesülete, ahol ha a játékosok és a szurkolók egymásra találnak, akkor semmihez sem fogható a hangulat. Még a tábor nélkül is.

Újpest nélkül nincs magyar foci. Ahogy Fradi, MTK és Honvéd nélkül sincs.

DVSC, Győri ETO, Vasas, Szombathelyi Haladás, Pécs, Nyíregyháza és Békéscsaba nélkül van (lesz) NB I, de minek? Egyenként legfeljebb az első kettőnek említett csapat hiánya fájó úgy igazán, de ez a hét klub mind NB II-es, miközben a Felcsút, a Kisvárda és a Mezőkövesd nulla múlttal, nulla szurkolói beágyazottsággal, semmi hagyománnyal ott van. Ez lett a magyar foci?

A Paks és a Budafok szimpatikus kiscsapatok, nem szabad őket összemosni a műcsapatokkal. Normális esetben a jelenlétük színesítené az NB I-et, de most nekik sem lehet felhőtlenül örülni, pedig az számomra egy nagyon nagy dolog, hogy lesz budai klub az élvonalban. Így viszont nagyon sok a kiscsapat, aránytalanul sok.

Normális esetben, egy ideális világban nagyon jól szórakoztam volna a DVSC kiesésén, egy ideális világban eszembe nem jutott volna a Diósgyőrnek drukkolni az utolsó fordulóban, egy ideális világban fel sem merülne bennem, hogy a magyar kupainduló ellen szurkoljak a nemzetközi porondon. De egy ideális, normális világban nem lenne harmadik egy akadémiának csúfolt klub akadémisták nélkül, zömmel légiósokkal. Főleg úgy nem, hogy alig egy évtizede alapították, és a Videoton második csapatának jogán került fel egyáltalán az NB II-be... Ideális esetben nem lenne negyedik és kupadöntős egy olyan klub, ami ebben a formájában szintén néhány éve létezik, előtte a másodosztály közelében sem járt. S akkor a Paksot szimpatikussá tevő játékospolitikának szöges ellentettjét művelő, szintén pár éve létező, mindenféle tradíció nélkül második éve NB I-es  Kisvárdát is említsük meg, mint ami ideális esetben nem létezne. Vagy talán a háromból egyik igen, de így együtt biztos nem.

Tudom, hogy a blognak sok olyan olvasója van, akinek elege van a politizálásból. Őket szeretném megnyugtatni, hogy ez az utolsó ilyen poszt, a jövőben tényleg a meccsbeszámolókra szeretnék koncentrálni. Remélem, nem kényszerülök arra, hogy másról írjak... Pár dolgot még egyszer tisztázzunk, utána ígérem, hagyom ezt!

A Felcsút elleni őszinte és tiszta gyűlöletem nem a kormány ellen szól, és különösen nem a csapat játékosai ellen. Pár éve még tudtam szimpatizálni (szimpatizálni, nem azonosulnI!) a kormánypárttal, most már legfeljebb egy-egy témában. Nem fogok a többi pártra is kitérni, nagy részüket vagy megvetem, vagy legfeljebb szintén egy-egy témában értek velük egyet.

Amellett viszont nem tudok elmenni, hogy szétverik a kedvenc hobbimat, a magyar focit. Nem, nem a stadionozó, lélegeztető gépekkel példálózó demagóg idiótákkal fújok egy követ, a stadionok zömének örülök, a körülményeket rendbe kellett tenni. De milyen áron?

Fotó: Puskás Akadémia Flickr

Miért kell nekünk elviselni felcsútokat az NB I-ben? Miért kell elviselni azt, hogy Mészáros Lőrinc érmeket oszt az NB I-ben? Miért kell elviselni azt, hogy a Kisvárda bent marad, a Debrecen kiesik? Miért kell elviselni azt, hogy csak a Fradi vagy a Fehérvár lehet a bajnok?

Igazából nem kell elviselni. Nem tudom függetleníteni magam tőle, zavarni fog továbbra is. Nem fogom tudni az NB I-et figyelmen kívül hagyni, de egy nagy francot fogom a részletes követésével terhelni magam. Lesz újra NB II., NB III. és BLSZ (meg persze megyei), lesz hova kijárni. A grundhopperkedést végre folytathatom, sőt! A szurkolói énemet meg elég lesz Óbudán kiélni, Újpestre legfeljebb kimegyek a kupában... Hagyjanak engem békén ezzel a kilúgozott, belterjes NB I-el! A normálisabb csapatok meccseit megnézem tévében (ha nagyon ráérek), amúgy meg az eredményeket és a tabellát fogom csak követni. Szomorú, de ez van.

Ha nincs ez az időszak, nem tudtam volna elengedni az NB I-et. Kellett még ez az egy hónap, amikor lelkesedni tudtam érte, és kellett utána egy hatalmas pofon a valóságtól tegnap este. Hamarosan kiderül az NB II és az NB III teljes mezőnye és sorsolása, lesz miért lelkesedni!

Nem tisztem dicsérni a Magyar Labdarúgó Szövetséget, van éppen elég ok kritizálni a működését, döntéseit és a dolgokhoz való hozzáállását is. Azonban a kritika mellett igenis említést érdemel, ha valamit jól csinálnak, és azért ilyenre is találni példát, itt van mindjárt az NB I. létszámának csökkentése.

Igaz, hogy egy eredendően bűnben fogant döntésről van szó, aminek a körülményei ugyan botrányosak (hogy lehet létszámcsökkentésről dönteni idény közben?), az eredménye viszont -hogy egy klasszikust idézzek- megkérdőjelezhetetlen. Ha a színvonal nem is verdesi az eget, a bajnokság hajrája legalább minden évben izgalmas.

Az NB I. a 2015/2016-os szezon óta áll tizenkét csapatból, a lebonyolítás rendje szerint pedig minden csapat háromszor játszik egymással. Amióta ez a rendszer működik, szinte megszűntek a légüres térben, a középmezőny langymelegében lebegő csapatok, akik számára általában a bajnokság utolsó harmada tét nélkül zajlott le. A kiesés minden évben ádáz küzdelem után dől el, még akkor is, ha egyes években (2017 Gyirmót, 2020 Kaposvár) előfordult, hogy valaki nagyon kilóg lefelé.

Az idei szezon jó példa arra, hogy miért izgalmasabb így a bajnokság, mint 16 vagy még több csapattal. Három fordulóval a vége előtt matematikailag csak az első öt csapat maradt bent, de a hetedik helytől lefelé tényleges, reális veszély a kiesés minden csapat számára. A mezőny fele tehát nem biztosította a bennmaradását három fordulóval a bajnokság vége előtt!

Ez nem egy egyedi szezon, tulajdonképpen csak az átállást követő első idényben, 2016-ban volt úgy-ahogy sima a helyzet, bár a Felcsút és a Vasas között akkor is nagy harc folyt, de akkor csak három csapat volt érintett a bajnokság utolsó pár körében, azóta viszont zsinórban ez a negyedik év, hogy a mezőny fele a kiesés elől menekül a hajrában, a másik fele meg a dobogóért vagy a nemzetközi kupaindulásért megy. Középmezőny nincs.

Van persze néhány ellenérv a tizenkét csapatos bajnoksággal szemben, nézzük ezek közül a három talán leggyakrabban előforduló kritikát!

1. Bűnben fogant: ez jogos és vitathatatlan, több kizárt klub ugyan komoly anyagi gondokkal küzdött, de esélyt sem kapott a menekülésre, míg a Nyíregyháza kizárása hivatalosan is jogtalan volt, az MLSZ tehát konkrétan elcsalta a 2014/2015-ös idényt, nem beszélve arról, hogy a szezon közben változtatták meg a bajnokság kiírását. Az viszont, hogy miként született ez a rendszer, nem minősíti magát a működését.

2. Sok a falusi vagy kevés nézővel rendelkező klub, miközben nagy fellegvárak sínylődnek az NB II-ben, NB III-ban: ez sajnos igaz, ám nem a bajnokság lebonyolításának a hibája. Semmi szükség a Felcsút, a Mezőkövesd vagy a Kisvárda jelenlétére, de ezek a klubok a politikai hátszelük miatt vannak az NB I-ben, és itt lennének akkor is, ha 20 csapatos lenne az NB I. Az pedig, hogy a Vasas, a Győri ETO vagy éppen a Haladás nem tud feljutni az NB I-be, nem azt jelenti, hogy bővíteni kell, hiszen hasból lehetne mondani 20-25 olyan klubot is, aminek "az NB I-ben van a helye", hol húznánk meg a határt? Az ideális az lenne, ha mind a 12 klub nagy múltú, szurkolói bázissal rendelkező együttes lenne az első osztályban, de ez sajnos szinte soha nem volt így (lásd még Gázszer, Stadler, Volán stb.), csak az utóbbi években elburjánzott a jelenség. Önmagában a kicsik jelenlétével sincs baj, főleg ha tényleg egyedi esetről van szó, és nem a településen született államtitkárnak vagy miniszterelnöknek köszönhető menetelés.

3. Igazságtalan a lebonyolítás: egyrészt nehéz ezt vitatni, másrészt hosszú távon talán kiegyenlítődik az aránytalan pályaválasztói jog. Esetleg rájátszással, vagy a harmadik kör pályaválasztói jogának sorsolásával lehetne ezen segíteni.

Összefoglalva az ellenérveket, nem nehéz belátni, hogy a Felcsút-jelenség nem annak köszönhető, hogy tizenkét csapat lehet csak az NB I-ben, sőt, sokkal inkább annak ellenére létezik. 16 vagy 20 klub között kevésbé tűnik fel egy-két műanyagcsapat, viszont lassan az NB I. fele ilyenekből áll. Azért az nem a lebonyolítási rendszernek köszönhető, hogy a politikailag leginkább támogatott és kedvelt négy csapat áll a bajnokság első négy helyén.

Így is olyan a színvonal, amilyen, de legalább azt nem lehet mondani, hogy ne lenne izgalmas a bajnokság. Ugyan a bajnoki címért lényegében csak a hatalom által maximálisan támogatott, állami pénzzel kitömött Fradi és Fehérvár versenyezhet egymással (bár a Honvéd 2017-ben bravúros idényt produkálva erre rácáfolt), viszont a dobogóért és a kiesés ellen minden évben hatalmas küzdelem zajlik.

A nézőszámnak, sőt egyáltalán a színvonalnak az tesz jót, ha van tétje a meccseknek, és van miért küzdenie a csapatoknak, ezért az NB I. létszáma tökéletes így, a lebonyolításon pedig legfeljebb annyit változtatnék, hogy egy biztos kieső mellett a 10-11. osztályozót vívna az NB II. két dobogósával. Bízom abban, hogy idővel (remélem minél előbb) eltűnik a magyar futball élvonalából a Felcsút és a hozzá hasonló többi képződmény, de bízok abban is, hogy ha ez bekövetkezik, akkor is tizenkét csapatból (vagy esetleg csak tízből) fog állni az első osztály!

Ezt is megéltem.

Viszonylag sok Újpest–Debrecen meccsen voltam már az elmúlt tíz évben, és jó pár emlékezetes tévés meccs is dereng, ezek szinte mind komoly csaták voltak a bajnoki címért vagy bronzéremért, esetleg simán csak a nemzetközi kupaindulás joga volt a tét.

Kedden igazi kiesési rangadót játszott egymással a két csapat.

Egyébként a két leghosszabb ideje megszakítás nélkül elsőosztályú klub találkozott egymással: a Loki 1991-ben esett ki utoljára, és 1993-ban jutott fel, míg az Újpest 1912 óta elsőosztályú. Igaz, a Debrecen 2001-ben csak azért maradhatott bent, mert a BKV Előre átadta az indulási jogát a csapatnak, az Újpest pedig 1993-ban osztályozóval maradt bent. Szóval a kiesés szele mindkét csapatot megérintette mostanában is, de ez a mélység rég nem látott mindkét oldalon.

Égi jel.

A Szusza gyepének kicserélése óta (második nekifutásra remek lett a pálya!) először jártam a stadionban, rögtön a D-ben, a tábor helyén, oda volt még jegy kedden. Ezeknek a koronavírussal terhelt vészterhes időknek az előnye, hogy Újpesten is simán összejön a "telt ház" egy hétközi bajnokin, miután a stadion negyedére, ötödére adnak el csak jegyeket.

Pár perc késéssel érkeztem meg a stadionba, egyből feltűnő volt az újpesti keménymag hiánya, a Megyeri úton a debreceni szurkolok hangját lehetett hallani. Szerencsére sörért nem mentem el egyből, így nem maradtam le arról, hogy már a 10. percben vezetést szerzett az Újpest Ristevski révén.

Ezután a büfében jött a sokk: a magyar stadionokban kapható legjobb sör, a Gallica helyett a legrosszabb magyar nagyüzemi sört, a Borsodit lehetett kapni az újpesti büfében, persze ugyanúgy 450 forintért. Nem tudom, hogy ez minek "köszönhető", de nagyon nagy kár érte... Ezek után az sem okozott nagy örömöt, hogy sor viszont nem volt.

Az első félidő lement további komolyabb helyzet nélkül, az Újpest jobb volt, az 1–0 jól hangzott, de a megnyugváshoz kellett volna még egy gól. A szünetben az eső is elkezdett esni, sőt, még egy szivárvány is megjelent az stadion felett, amit nem tudtam máshogy értelmezni, mint égi jelként, hogy az Újpest nem eshet ki 108 év után sem.

Nem kellett sok időnek eltelnie a második félidőből, hogy igaznak véljem a megérzésemet: Simon Krisztián a "kis gól is gól" jegyében egy gyönyörű lövéssel 2–0-ra módosította az állást az 48. percben, és ezt az sem rontotta el, hogy egy Benny Hill Show-ba illő góllal szépített a Debrecen nagyjából tíz perccel később.

Ekkor is úgy éreztem, hogy ezt a meccset meg fogja nyerni az Újpest, más eredmény itt nem képzelhető el.

Pár perccel később, a 61. percben Simon gondoskodott róla, hogy tényleg így legyen, és üresen maradva egy beadás után öt méterről a kapuba fejelt, 3–1.

Innen nem volt kérdés az Újpest győzelme, néha felcsillant a remény, hogy kiütéses győzelem is lehet a vége, de azért annyira nem erőltette a támadásokat a csapat, míg a Lokinak szinte sansza sem volt szépíteni, nem, hogy egyenlíteni.

Az utolsó húsz percben a tábor hiánya sem volt olyan fájó, ekkor a győzelmi mámornak hála egészen jó hangulatot teremtett a közönség (addig a debreceniek bizony hangosabbak voltak, ebből is látszik, hogy az ultrák nélkül még egy ekkora klubnál sincs igazi hangulat!), pedig korábban annyira magunkra voltunk utalva, hogy az "éhes a disznó, parasztok!" című csodálatos rigmus nekem köszönhetően indult be először a meccsen. A végén már szinte minden népszerűbb szurkolói dal elhangzott, és a Debrecen is megkapta magáét, az "NB II. Keleti csoport" skandálása viszont talán kicsit még elhamarkodott volt.

Ennek a győzelemnek köszönhetően az Újpestnek tulajdonképpen elég megvernie a Kaposvárt az utolsó fordulóban, és akkor nem kell aggódni. Most négy pont az előny a Debrecen, és három pont a Paks előtt (bár a Paks ma még szerezhet pontot a Fradi ellen) úgy, hogy a két csapat egymással játszik az utolsó fordulóban, tehát valójában hét pont előnyről lenne szó a Kaposvár legyőzésével, amit négy meccsen ezek a klubok nehezen fognak ledolgozni. Aki meg nem tudja megverni a tökutolsó Kaposvárt az utolsó meccsen, az megérdemli a kiesést, szóval a feladat innen már viszonylag egyszerű, és mindenképpen egyértelmű.

A kiesés persze még mindig többváltozós, a jelöltek közül természetesen a Kisvárda kiesésének örülnék a legjobban, de továbbra is a Paksot tartom a legesélyesebb távozónak. A Debrecent abból a szempontból sajnálnám, hogy tele van az NB I. szurkolók nélküli mű- és kiscsapatokkal, az ő kiesésükkel csak romlana a helyzet. Ugyanakkor az elmúlt másfél évtized történelmét nézve azért a káröröm is erős érzés lenne bennem, kiegészítve azzal a poénnal, hogy DEAC–DVSC párosítás lehetne az NB II-ben.

Ettől még persze végtelenül szomorú, hogy az Újpest–Debrecen kiesési rangadó lehet egy olyan bajnokságban, ahol öt fordulóval a vége előtt a Kisvárda hetedik, a Felcsút negyedik, a Mezőkövesd pedig harmadik. Ilyen áron inkább ne támogassa a politika ennyire bőkezűen a focit!

Közel három hónap után végre ismét meccsen, stadionban voltam, ennek örömére úgy érzem, hogy még ezt rímbe foglalt címet is megengedhetem magamnak. Az utolsó igazi meccsélményem március 7-én, Felcsúton volt, ezt követte a 14-ei zárt kapus budafoki kaland, ami ugyan jó buli volt, de már kényszermegoldásként született. Azóta semmi. Most viszont nemcsak simán meccsen voltam, hanem a Puskás Aréna első nézők előtt rendezett tétmeccsén jártam, ami nem mellesleg egy kupadöntő volt.

Szóval a hosszú, ínséges időszaknak legalább méltó módon lett vége, és végre ismét arról szólhat ez a blog, amiért létrehoztam: meccsbeszámolót fogok írni.

A járvány miatt az amúgy 65 ezer férőhelyes stadionba 10 ezer jegyet adtak el, amiket egy nap alatt el is kapkodtak. Várható volt, hiszen mégiscsak kupadöntő, mégiscsak a Puskás, meg ki is volt már éhezve a nép a focira. Ahhoz képest, hogy új stadion és kupadöntő, már 1500 forintért is lehetett jegyet kapni, ami előzetesen is jó vételnek tűnt. Hát még akkor, amikor beléptem a stadionba!

Utoljára Bordeaux-ban éreztem hasonlót, bár nyilván az egy sokkal érzelmesebb pillanat volt négy éve. Mégis csodálatos volt látni ezt a hatalmas létesítményt, ami annyira elvonta a figyelmemet, hogy a játék képéről keveset tudok írni.

Nem adja vissza az érzést, amit ekkor éreztem, először látva ezt a stadiont belülről.

Az akusztikára nem lehet panasz, ugye nagyjából a stadion hatoda volt kihasználva, ennek ellenére elég jól szólt a szurkolók hangja, nemcsak akkor, amikor a kispesti tábor felett álltam, hanem nagyjából a félpálya magasságában, a tribünön is. Ha már itt tartunk: nem irigylem azokat, akik 1500 forintnál többet fizettek a jegyért, ugyanis minden további nélkül át lehetett járni a szektorok között. Természetesen a másfél méteres távolságot sem tartotta senki, de ez várható volt, hiszen focimeccsről van szó, nem színházról.

A büfékben nem volt vészes a sor, pedig nem nyitották ki mindet, igaz, a telt ház több, mint hatszor ennyi embert jelent, és ha hatszor ekkora sorral számolok, az már durva. De legalább van tévé a büfénél, így a gólokról nehezebb lemaradni. Sajnos ahogyan a többi új stadionban, úgy itt is nagyon drága a sör, de cserébe rossz is. 690 forint a Soproniért már-már rablás, főleg, hogy ha első alkalommal veszi az ember, akkor már egy ezres, 300 forint ugyanis a visszaváltható műanyagpohár. Említést érdemel még a gigantikus vécé, persze hatszor ennyi ember esetében nyilván van sor, de ott például nehezen tudok elképzelni tolongást.

A meccs elején a Mezőkövesd tűnt aktívabbnak, szinte a semmiből jött a Honvéd vezető gólja. Fentről nyilván semmit nem láttam abból, hogy kéz vagy öngól volt-e. Szerencsére nem maradtam le a 'kövesd egyenlítő góljáról, ami egy irgalmatlanul nagy szabadrúgásgól volt Pekártól.

A második félidőben meglepően tompán kezdett a Mezőkövesd, hamar be is kaptak egy gólt a matyók, utána a Honvéd rutinból végigvédekezte a meccset. Ekkor már a stadion mellett a sör hatása is elég erős volt (persze nem csak Soproni volt bennem), így elég hamar teltek el ezek a percek, a hangulat mindenesetre jobban megfogott, mint a játék. Ettől még sokkal jobb mérkőzés volt ez a döntő, mint amire számítottam: a koronavíruspara óta újraindult bajnokságban eddig nem tobzódtunk a jó meccsekben, ahogy az elődöntők sem hozták azt a szintet, mint a döntő.

Nem kis formátum lehetett, aki pirót hozott be ide!

Örülök a Honvéd győzelmének, elmondom, miért! Kezdjük azzal, hogy miért neveztem műanyagcsapatnak a Mezőkövesdet, hiszen ez a megjegyzésem meglepően sok negatív reakciót is kiváltott a Facebookon.

Sokan félreértették azt, hogy lényegében annak örültem, hogy a Mezőkövesd nem nyert. Pedig tényleg így érzek, és ez nem a kövesdi játékosok vagy a szakmai stáb ellen szól, és főleg nem a vidéki kiscsapatok ellen (például ha Paks vagy Kaposvár jutott volna el ideáig, nekik szurkoltam volna). A műanyagcsapat a német "Plastikverein" fordítása, a németek ezt a kifejezést a múlt, hagyomány és tradíciók nélküli, a semmiből létrejövő, hirtelen pénzessé váló csapatokra használják. Klasszikus példája ennek az RB Leipzig (Lipcse) és a Red Bull Salzburg, de idesorolják a Hoffenheimet is.

Az már magyar sajátosság, hogy nálunk az összes műanyagcsapat egyben politikai hátszéllel rendelkezik, annak köszönhetik létezésüket. Önmagában az, hogy a politika beleszól a fociba, megszokott dolog ezen a vidéken, és különösebb problémám nincs ezzel, megszoktam. Most a Ferencváros és a Fehérvár a politikailag kiemelt klubok, de volt ilyen a Vasas, a Honvéd és az Újpest is, ezzel együtt tudok élni. A Fradi esetében legfeljebb a "dózsázás" miatt szoktam kiemelni a politikai hátteret, ám azt megértem, ha valakit nem zavar, hogy tradicionális, komoly klubok mögé beáll a politika.

Viszont az, hogy egy klub csak annak köszönheti a felemelkedését, hogy egy államtitkár a városban született vagy él, még akkor is felháborító és elítélendő, ha a labdarúgás állami támogatásával egyetértek (annak módjával már nem feltétlen), és akkor is, ha nem a legkevésbé szimpatikus politikai oldal áll a jelenség mögött. Szóval a Mezőkövesd a Felcsúttal és a Kisvárdával együtt számomra mindig műanyagcsapat marad, és ahogy az Újpest 2018-as kupagyőzelme, úgy a Honvéd mostani sikere is egyfajta igazságtétel és jelzés: hagyományokat, múltat és legendát nem lehet venni!

Ha rövidre akarnám zárni a posztot, akkor annyi lenne a címben feltett kérdésre adott válaszom, hogy ahogy az élet minden területén, így a futballban is felbecsülhetetlen veszteséget okozott Magyarország számára a trianoni békediktátum. Ennél persze hosszabb írást szántam a nemzeti tragédiánk századik évfordulójára, viszont pátoszos merengés helyett száraz tényekkel érzékeltetem, mekkora csapásról van szó.

A következőkben a teljesség igénye nélkül olyan labdarúgók nevét sorolom fel, akik a Kárpát-medencében született magyarok vagy magyar származásúak, ám mégis egy másik országot képviseltek válogatott szinten. Csak olyanokat sorolok fel, akik nem a mai Magyarország területén születtek és nem kivándorlóként játszottak másik válogatottban, tehát csak olyanok szerepelnek az alábbi listán, akik magyarként szülőföldjükön maradva egy másik országot voltak kénytelenek képviselni.

Még egyszer felhívnám rá a figyelmet, hogy a lista biztosan nem teljes! Az 1990-es évek előtti időszak -különös tekintettel a két világháború közötti évekre- bizonyosan hiányos, ebből az időszakból az Európa-bajnokságokon és a világbajnokságokon résztvevő magyarok szerepelnek a listán. Az elmúlt harminc évben más nemzetek válogatottját képviselő, de a magyar nemzet területén született, magyar származású játékosok listája sem teljes, de jóval közelebb áll ehhez. A felnőttválogatottak mellett az aktuális U21-es csapatokat is figyelembe vettem.

Ádám Mihály (Románia), Almási László (Szlovákia), Bálint István (Románia), Barátky Gyula (Románia), Barmos József (Csehszlovákia), Beke Zoltán (Románia), Bénes László (Szlovákia), Biros Pál (Csehszlovákia), Bodola Gyula (Románia), Borbély Balázs (Szlovákia), Borbély Sándor, (Románia), Bölöni László (Románia), Braun-Bogdán Kálmán (Románia), Bürger Rudolf (Románia), Czakó József (Románia), Deák Ciprián (Románia), Dembrószky Imre (Románia), Dezső Béla (Románia), Dobay István (Románia), Dobos Antal (Románia), Eisenbeisser Alfréd (Románia), Fábry Marek (Szlovákia), Ferenczi Antal (Románia), Gábor Romolus (Románia), Gergely László (Románia), Glanzmann Ede (Románia),Gőgh Kálmán (Csehszlovákia), Gyömbér Norbert (Szlovákia), Jakovetic Lajos (Jugoszlávia), Jenei Imre (Románia), Juhász Gusztáv (Románia), Kacsányi László (Csehszlovákia), Kádár Zoltán (Románia), Kalocsay Géza (Csehszlovákia), Karasi Sztaniszlav (Jugoszlávia), Kátai Sándor (Szerbia), Kéketi Dusán (Csehszlovákia), Keserű Claudiu (Románia), Kiss Fülöp (Szlovákia), Klein Mihály (Románia), Klimek István (Románia), Kocsis Elemér (Románia), Kocsis Razvan (Románia), Kopasz Ádám (Szlovákia), Kotormány Rudolf (Románia), Kovács István (Románia), Kovács Miklós (Románia), Kuna László (Szlovákia), Lakatos Máriusz (Románia), Mák Róbert (Szlovákia), Móder József (Szlovákia), Molnár Pál (Csehszlovákia), Moravetz József (Románia), Muzsnay Zsolt (Románia), Nagy Albert (Jugoszlávia), Nagy Miklós (Románia), Nemec Dejan (Szlovénia), Németh Szilárd (Szlovákia), Pálfi Béla (Jugoszlávia), Pinte Attila (Szlovákia), Prassler Gyula (Románia), Puhalak Antal (Jugoszlávia), Puskás György (Románia), Putnoki Mátyás (Szlovákia), Rácz László (Szovjetunió), Raffinsky László (Románia), Saláta Kornél (Szlovákia), Schwartz Sándor (Románia), Selymes Tibor (Románia), Sepsi László (Románia), Simon Gyula (Szlovákia), Sípos Dávid (Szlovákia), Steiner Béla (Románia), Steiner Rudolf (Románia), Szabó Erik (Szlovákia), Szabó János (Románia), Szabó József (Szovjetunió), Szabó Ottó (Szlovákia), Száraz Benjamin (Szlovákia), Szatmári Lajos (Románia), Takács József (Jugoszlávia), Tamás Gábor (Románia), Tapiska Antal (Jugoszlávia), Vaskó Fülöp (Szlovákia), Varga Péter (Szlovákia), Vencel Sándor (Csehszlovákia), Vogl Imre (Románia), Weichelt Károly (Románia), Wetzer Rudolf (Románia), Zauber Sámuel (Románia), Zombori Vilmos (Románia)

Fájóan hosszú ez a lista, ráadásul csak válogatott játékosok szerepelnek rajta, számos határon túli magyar játékos futott be komoly karriert úgy, hogy a nemzetközi sajtóban nem magyarként szerepel(t). Elég csak az NB I. elmúlt harminc évére gondolni, és a fenti lista máris még hosszabb.

Talán kevésbé szívbemarkoló, de érdemes kitérni arra is, hogy az egykori Magyarországhoz tartozó városokat képviselő klubok a nemzetközi kupaporondon más országoknak szereztek és szereznek dicsőséget. Ez persze kevésbé érdekes az olyan klubok esetében, mint a pozsonyi Slovan vagy a Vojvodina, amik soha nem voltak magyar klubok, pedig tartoztak magyar fennhatóság alá. Sokkal rosszabb érzés viszont azt látni, ahogy a dunaszerdahelyi DAC vagy a Kolozsvári Vasutas idegen országokat képviselve játszik nemzetközi meccseket. Lehet, hogy önző gondolat, de az ő nemzetközi sikereiknek nem tudok őszintén örülni, mert az örömöt beárnyékolja a tehetetlen düh és a szomorúság.

Külön kiemelném még, hogy a magyar sportsajtóban nagyjából az 1950-es évek második fele óta írják külföldiül ezeknek a csapatoknak a nevét, előtte a magyar név volt a megszokott. Európa szinte összes országában az adott ország anyanyelvén írják a külföldi csapatok nevét (lásd Hajduk Spalato, Bayern Munich, Standrad Lüttich vagy AC Mailand), ez alól Magyarország a kivétel. Az utóbbi pár évben minimális, de pozitív változás, hogy a vállaltan magyar csapatok neveit (Dunaszerdahely, Topolya, Sepsi) már legalább magyarul írják, de ez még mindig elég kevés abban az országban, ahol Kolozsvárt is simán leírja románul a nevében nemzeti sportújság.

A gyalázatos, igazságtalan trianoni békediktátumot ugyan száz éve írták alá, mégis sok szempontból a jelenünk, nem pedig a múltunk. Maradva a focinál: Trianon a jelen, amikor a román vagy a szlovák válogatottban magyar játékos lép pályára, a jelen, amikor a DAC Szlovákia számára szerzi a koefficiens pontokat az Európa-ligában és a jelen, amikor a Puskás-díjat nyerő magyar játékost próbálja sajátjaként kezelni egyik-másik román újság. A jelen, amikor magyar játékosokat légiósnak tekintenek a magyar bajnokságban, és a jelen akkor is, amikor a topligákban több az olyan magyar játékos, akinek az állampolgársága nem magyar, mint az anyaországi.

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Emléke sír a lanton még...

Ma találkozik egymással az idei évben először, a szezonban másodszor az Újpest és a Fradi. Először fordul elő, hogy nézők nélkül rendezik meg a legfontosabb magyar bajnoki mérkőzést, ha másért nem, hát emiatt biztosan különleges lesz a találkozó.

Ami a várakozásaimat illeti, egy októberi cikkemből idéznék:

"Szívesen írnám azt, hogy nagyon várom már ezt a rangadót, de sajnos ez nem így van. Az elmúlt években olyan egyenlőtlenné vált a versengés a két csapat között, mint amilyen az 1970-es években volt."

Az akkori munkahelyem miatt októberben csak utaltam rá (mondjuk szerintem elég egyértelműen, így visszanézve büszke vagyok erre a cikkre), most le is írom: a derbik hangulatán, színvonalán és egyáltalán az azokat megelőző várakozáson tökéletesen lemérhető, mit tett a magyar focival a politika:

Kiölte belőle a szenvedélyt.

A stadionok jobbak és szebbek (Újpesten mondjuk ugyanolyan), a színvonal jobb esetben ugyanolyan, de általában rosszabb, az érdeklődés és a hangulat pedig összemérhetetlenül kisebb, gyengébb és unalmasabb lett a magyar bajnokságban a 2000-es évekhez képest.

Pénz van, a körülmények jók, a foci színvonala ugyan alacsony, de az volt 15 és 25 éve is. Szurkolók viszont nincsenek, nézők is csak alig.

Azt nem mondom, hogy a nézőszám visszaeséséért csak a politikai okokból átalakított NB I. a felelős, természetesen nem így van. Ez egy hosszú folyamat eredménye, amiben a szurkolói erőszaknak is megvan a maga szerepe, de a szurkolókat démonizáló média sokkal többet ártott. Közben a világ is megváltozott, sokkal több külföldi meccset lehet nézni az otthon kényelmében vagy a kocsma melegében.

Sok tényező vezetett el idáig, de a Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, Balmazújváros, Csákvár és társainak megjelenése, mesterséges életben tartása, feltőkésítése; a Videoton (Vidi, Fehérvár, Parmalat, Vadásztölténygyár stb.) és a Fradi politikai alapokon történő, állami pénzeken való kiemelése a mezőny fölé, valamint több nagyobb klub tönkretétele (elsősorban, de nem kizárólag: Győr, Nyíregyháza, Pécs, Tatabánya) együtt talán a legerősebb taszítóereje a mai NB I-nek.

Az Újpest–Fradin az Újpestnek szurkolni lehetne valami lázadás vagy ellenállás, de egyáltalán nem erről van szó: nincsen ideológia a fenti folyamatok mögött, csak pénz. A Fradi politikai háttere népszerűsége miatt ilyen erős, a Fradit kritizálni azért nem lehet (mármint a sajtó nagy részében), mert elnöke a kormánypárt egyik erős embere. Nincs mi ellen lázadni, nem lett menőbb az Újpestnek szurkolni, "csak" annyi történt, hogy nagyon szar érzés nézni és hallgatni azt, ahogy a teljesen eltorzított erőviszonyok között Góliát legyőzi Dávidot. Újra, és újra. Nincs miért lázadni, legfeljebb valami ellen, de az önmagában kevés.

Irigylem azokat, akik még lelkesek és szenvedélyesek, ma este 90 percig remélem én is az leszek a tévé előtt, de sokkal jobban várom az NB II. és az NB III. hivatalos kialakítását, beosztását és lebonyolítási rendjét; majd pedig a bajnokságok őszi rajtját. Az NB I-es meccseken és a derbiken meg csak túl akarok lenni.

Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!